Havas
Gábor szociológus képmutatásnak tartja a kormány szociálpolitikai
programját, ugyanakkor attól tart, hogy a szegregáció elleni küzdelem az
oktatásban nem lehet igazán hatékony, mert az alapul vett adatok
tévesek, de legalábbis hiányosak. (Forrás: Népszabadság)

– „Az összes oktatási elemzés téves
adatokon alapul” – nyilatkozta annak kapcsán, hogy az oktatási tárca
módosított olyan jogszabályokon, amelyek a hátrányos helyzetű gyerekek
iskolai elkülönítésének felszámolását célozzák. Kifejtette, hogy
nincsenek pontos adatok arról, hogy a településeken mekkora a
halmozottan hátrányos helyzetűek aránya, így viszont eredménytelenek
lehetnek a sok pénzből megvalósuló közoktatás-fejlesztési programok.
Mely elemzések és programok ezek?

– Az a gyerek, aki után rendszeres gyermekvédelmi
támogatást fizetnek és a szüleinek a nyolc általánosnál nincs magasabb
iskolai végzettsége, halmozottan hátrányos helyzetű. A pénzellátás azt
jelzi, hogy a családnak alacsony a jövedelme, a szülők alacsony
végzettsége pedig azt valószínűsíti, hogy a gyerek iskoláztatása is
sikertelen lesz. A problémát az okozza, hogy nincsenek pontos adatok
arról, kik felelnek meg egyszerre e két feltételnek. Volt egy javaslat,
hogy a rendszeres gyerekvédelmi kedvezmény igénylésére szolgáló
formanyomtatványon a szülők nyilatkozzanak az iskolai végzettségükről.
Ezt azonban, adatvédelmi okokra hivatkozva, elutasították. Az érintett
családokat a település jegyzője kérheti meg, hogy nyilatkozzanak, de ez
önkéntes. Ennélfogva mindig lehet hivatkozni arra, hogy „hát nem tettek
nyilatkozatot, és mi semmivel sem kényszeríthetjük őket arra, hogy ezt
megtegyék”. Ebből abszurd helyzetek alakulnak ki. A településeknek, hogy
fejlesztéseikre uniós pénzeket nyerjenek, pályázniuk kell, s ehhez
csatolni az esélyegyenlőségi helyzetelemzéseket. Meg kell adniuk
például, hogy az óvodáskorúak hány százaléka halmozottan hátrányos
helyzetű, és közülük hányan nem járnak óvodába. Egy kétszáz fős faluban,
ahol mindenki ismer mindenkit, van 11 óvodás, mégis az szerepel a
táblázatban, hogy nincs adatuk arról, hányan halmozottan hátrányos
helyzetűek. Ha nincs jó adat, akkor a cselekvési terveket nem lehet
eredményesen végrehajtani. Tudnunk kellene, mekkora a mélyszegénységben
élők aránya, néznünk kellene a szegregáció mértékét, de ezt így nem
lehet.

– Azt állítja tehát, hogy nem lehet reális
terveket készíteni a szegregáció csökkentésére.

– Igen. Két éve készítették el a
települések az esélyegyenlőségi helyzetelemzésüket, s ekkor derült ki,
hogy baj van az adatokkal. Kértük, pótolják. Az elmúlt évben már az
elemzésekből megírt intézkedési terveket kellett elkészíteniük, precíz
akciótervet kellett csinálniuk, de ugyanúgy nincsenek adataik. Beszéltem
olyan falusi jegyzővel, aki cinikusan azt mondta, hogy ő kifüggesztett
egy hirdetményt a hivatal folyosójára, hogy aki akar, nyilatkozzon.
Persze sokan nem tesznek nyilatkozatot. Adott tehát egy szisztéma,
amelyben a szabályok valamennyi eleme a halmozottan hátrányos helyzet
kategóriájára épül, viszont nincsenek megbízható adatok arról, hányan
tartoznak ebbe a körbe.

–
Ellensúlyozhatja ezt a kormány oktatáspolitikája?

– Született egy átfogó, az oktatás
minden területére kiterjedő program, ez az oktatási kerekasztal munkája.
Már lehet látni, hogy részben a válságra, részben a pártokon belüli
ellentétekre hivatkozva e program a maga teljességében nem valósul meg.
Ennek talán a legfontosabb eleme az önkormányzati rendszer újragondolása
lenne: a fenntartási-finanszírozási rendszerben óriási az ellentmondás.
Erre mindig az a válasz, hogy kétharmados a törvény, és most nincs
remény a megegyezésre. Pedig a rendszer működésképtelen. Az
előrelépéshez összehangolt intézkedésekre lenne szükség, különböző
területek összekapcsolásával, mert nemcsak az oktatási, hanem például a
lakóhelyi szegregációt is egyidejűleg kell kezelni, miként a
munkanélküliséget is.

– Az Út a
munkához program hatékony szociálpolitikai kiegészítője annak, ami a
tervek szerint az oktatásban zajlana?

– Képmutatás az egész. Mondok egy példát. Van egy
nógrádi falu, ahonnan be lehet járni Budapestre. Kiderült, hogy a
rendszerváltás óta nem volt olyan beruházása a fővárosnak – a
Lágymányosi hídtól kezdve a bevásárlóközpontokig -, ahol ebből a faluból
a romák ne dolgoztak volna napszámban. Feketén. Hajnali négykor
elindultak egy mikrobusszal, és este nyolcra értek haza. Ez napi 16 óra,
amire minimális napidíjat kaptak. De számukra még így is elfogadható
volt. Aztán ott vannak azok a települések, ahonnan már nem érhető el a
főváros vagy valamelyik nagyváros ennyire könnyen, ott még ezt sem lehet
megcsinálni. Az esélyeket rontja, hogy azokat a szegényeket, akik úgy
próbálnak változtatni a helyzetükön, hogy elmennek a perspektívát nem
nyújtó faluból, a város fogja a jól ismert módszerekkel kiszorítani, és
megakadályozni, hogy megkapaszkodhassanak. Ugyanakkor a döntéshozók
ujjal mutogatnak a mélyszegénységben élő emberekre, hogy ők a felelősek a
helyzetükért.