Eichmann maroknyi csapata elsősorban a magyar
csendőrségre számíthatott a „zsidótlanítás” végrehajtásakor. A
csendőrségnek a magyar holokausztban vitt dicstelen szerepéről közöl
írást a Rubicon. (Forrás: hvg.hu)

Molnár Judit cikke némiképpen ellenpontozza a Szakály
Sándor vendégszerkesztette csendőrtörténeti tematikus számának hűvös
objektivitású többi közleményét, amelyek a testület 1881 és 1945 közötti
történetével foglalkoznak. A szándék, hogy hiteles képet adjanak az
állam egyik erőszakszervezetéről, mindenképpen dicséretes, csak azt ne
higgye a gyanútlan olvasó, hogy ma a száz évvel ezelőtti megoldásokra
lenne szükség. Nem hadtörténeti vagy rendészeti szakkérdéssel van tehát
dolgunk.

Most, hogy egy erős
parlamenti képviseletre esélyes szélsőséges párt, a Jobbik éppen a
csendőrség feltámasztásában leli meg a magyar közbiztonság
megerősítésének kulcsát, felettébb hasznos felidézni, hatvan éven át mik
miatt is volt annyira rossz sajtójuk a kakastollasoknak. Meglehet,
éppen azon okok miatt, amelyek ma annyira népszerűvé teszik őket a
magyar szélsőjobboldalon. Ami nekik az újrafelfedezés öröme, az a
történésznek nehéz kötelessége. Molnár Judit írásából kiderül, nem a
„kommunista propaganda” festette véresre a csendőrparolikat. Egyre
terjed az a nézet, amely aranykornak tekinti, amikor „két markos csendőr
egy-két pofonnal mindent elintézett”. Hasznos dolog hát az
emlékezés.

Szokás mondani, hogy a
csendőrség holokausztban való tevőleges részvétele nem indokolja
megszüntetését, hiszen a teljes közigazgatás vagy éppen az államvasutak
is részt vettek a deportálásokban, mégsem jutott eszébe senkinek
betiltani a közigazgatást vagy a MÁV-ot. Igazságtalan volt tehát, amidőn
az állami testületek, intézmények közül egyedül csak a csendőrséget
tették felelőssé a vészkorszakért.

Csakhogy a vasút vagy a közigazgatás hálózatának
felszámolása teljesen abszurd lett volna, hiszen az ország
működőképessége múlott rajtuk – mint ahogy az is, ha a csendőrség által
ellátott közbiztonsági és rendészeti feladatokat a fordulat után
megszüntetik. De hát erre nem is került sor, mert a csendőrség funkcióit
a rendőrség voltaképpen átvette. A csendőrség kettős – belügyi,
honvédelmi – irányítása sem látszott már indokoltnak, katonai (háborús)
jellege is idegen volt egy jogállamtól, ahol nem szokás „katonákat”
bevetni a polgári lakosság ellen, még ha vannak közöttük bűnözők, akkor
sem. Az állampolgárokat pedig nem ildomos megfélemlíteni, még ha az
ideig-óráig hatékony bűnmegelőzésnek tűnik is. (A történelem fintora, és
semmiképpen a csendőrség szükségességét bizonyítja, hogy a
népköztársaság rendőrsége és rendőrei sikeresen átvették a csendőröket
jellemző zsandártempót. De ez már másik történet.)

Ezen felül, és erről szól a kiváló holokausztkutató
cikke, a második világháború és a német megszállás alatt
bebizonyosodott, a csendőrség és a csendőrök nem egyszerűen a
felsőbbség, a politikai megrendelő emberiségellenes parancsainak
engedelmeskedtek, hanem maguk is kezdeményezőkként vettek részt a
népirtásban. „Az öntevékenységet támogassák és az önkényeskedést
üldözzék, de ha a helyzet megköveteli, hogy az utasításokat alaki
szempontból, a cél érdekében át kell hágni, akkor a parancsnokok az
alárendelteket vegyék parancsnoki védelembe” – szólt a sejtelmes
utasítás a csendőrkerületi parancsnokoknak. A kegyetlenkedő
(„öntevékeny”) csendőr nem kivétel volt, hanem a rendszer
lényege.

Ezt az is bizonyítja,
hogy a kegyetlenségek miatti belső és rendőri vizsgálatokat a legritkább
esetben követte felelősségrevonás. Nagyváradon például
szikrainduktorral és veréssel próbálták meg kihúzni a tehetős zsidókból
az eldugott holmik rejtekhelyét. Mindezt iparszerűen, erre
rendszeresített kínzókamrában. (Az írásunk címében idézett eset Monoron
történt.) A tortúrák büntetlen végrehajtóit Biharból Budapestre
rendelték, hogy a fővárosi zsidók összegyűjtésében és bevagonírozásában
segédkezzenek.

Az otthonokból
történő elhurcolás, a kifosztás, a bevagonírozás nem történhetett
„kegyetlenség nélkül” – állapította meg jogosan a kortárs Hamvas Endre
csanádi püspök. Bürokratikus szakfeladatnak tekinteni a csendőrök
tevékenységét akkor is vérlázító cinizmusra vallott, ahogyan ma is az.
Nem a törvénynek szereztek érvényt, hanem az ölésnek.

A „zsidótlanítás” céljával Magyarországra küldött
150 fős Eichmann-kommandó leginkább a csendőrségre számíthatott –
állapítja meg Molnár Judit.

Olvassa
el a hvg.hu teljes cikkét
»