Idén a szokásosnál talán kicsit csendesebb minden 1956 körül. Így nem tudunk igazi újdonságot bemutatni. Ezért a forradalomra Göncz Árpád visszaemlékezésének részletével emlékezünk.

A teljes interjú az 1956-os intézet honlapján található.

[…]

A napi események alakításában tehát nem volt részem, de az előzményekről, tehát a Petőfi Körről, itteni felszólalásomról a Kert-Magyarország-féle jelszó ellen az agrárvitában, a Kodály-est felfokozott hangulatáról, felajzott légköréről, az Irodalmi Ujságról számos emlék kavarog bennem, tehát benne éltem a dolgokban, és figyeltem a lengyel eseményeket is. Emlékszem, hogy amikor mentem haza, a Margit hídnál, a 11-es vagy 17-es végállomásánál a lengyel eseményeket kiabálta a rikkancs, körülállták, és szinte kapkodták a kezéből az újságot. 24-én reggel puskalövésekre ébredtem. Felébresztettem Zsuzsát, mondván, hogy lőnek. Kinyitotta a szemét, és megkérdezte, nem tudtál volna addig várni, amíg magamtól fölébredek, miért kellett engem ezért fölébresztened – ami tökéletesen jó idegeire vallott – velem ellentétben.

Október 23-át viszont civilként töltöttem. A Rádió eseményeit úgy éltem át, hogy a piliscsabai páncélosok ott zúgtak el előttünk, a Bécsi úton, ahol laktam. Solymosi János – ez az ízig-vérig katona, aki büszke volt rá, hogy ő mindig csak parancsokat teljesített, és aki a forradalom mellett volt szívvel-lélekkel mindaddig, amíg az oroszok be nem jöttek -, Solymosi ezredes tehát egy dzsipről az öklét rázta a népre, a nép pedig üvöltött a katonákra. Ha jól emlékszem, nyitott páncélosokkal mentek, és föltartott ágyúval. Úgy tíz-tizenegy óra körül lehetett. Ezrek álltak az utca két oldalán, és üvöltötték, hogy ne lőjetek a magyarokra, ne lőjetek a magyarokra!

Az ember hallotta a híreket, hogy lőnek a Rádiónál, s az emberek megsebesülnek. Aztán meg, hogy a Lampartból jönnek, fegyvert kaptak. Én magam nagyon kevéssé voltam aktív. Ezekre a napokra datálható a találkozásom Sós Jucival. Nyilván az ő révükön kerülhettem a jogi egyetemen arra a megbeszélésre, amelyen Donáth is ott volt. Dudás pedig, szegény, rettenetesen le volt törve. Újra meg újra elhangzott a felszólítás, hogy tegyék le a fegyvert, én egyszer – drága naivitás – felhívtam a pártközpontot is, hogy hagyják abba. De mindez ködbe vész. Biciklivel jártam a várost. Ott voltam a Parlamentnél, a Kossuth téren, mikor Nagy Imre kijött az erkélyre, azt követően, hogy elvállalta a miniszterelnökséget. A nyakamban ült a lányom, Kinga, aki már kilencéves volt, és láttuk az égő fáklyaként égő újságokat. Sok mindent láttam, láttam a parlamenti vérengzés után a teret is, a halottakat már nem, de a törmelékeket még igen.

Nyilvánvaló számomra az, hogy a forradalomból forradalom lett, nem az egyetemi hallgatókon, a tábornokokon, az írókon vagy az egyetemi tanárokon múlott, hanem azokon a marginális elemeken, kiscsöveseken meg ipari tanulókon, akiket kisemmiztek, vérig sértettek, és akik nagyszerű „bulinak” tartották kezdetben az egészet. De hozzá kell tennem, hogy ezek a srácok, akiknek tulajdonképpen más közük nem volt a politikához, ezt a bulit át tudták alakítani tisztességes belső energiává, rendkívül tisztességesek voltak, és kulturálisan fejlettebben kerültek ki a helyzetből.

Emlékfoszlányok vannak bennem arról is, hogyan kerültem oda 31-én arra a megbeszélésre, amikor Nagy Imrénél jártunk, Zimányi Tibor, Kiss Sándor és még néhányan. A Parlament kapujában álltam már, amikor megérkezett Angyal, Angyal István, teljesen harci részegen, fekete arccal, hogy Nagy Imrével akar beszélni. Azt hiszem, ő is ott volt azon a megbeszélésen, ahol Nagy Imre úgy fogadott bennünket, hogy itt az egész magyar ellenállási mozgalom. Akire én emlékszem az ott lévők közül, Márkus Pista, Jónás, Dudás, Nagy Imre oldalán Bognár, tulajdonképpen az 1944-es ellenállás szinte valamennyi színe. Dudás vitte a szót, aki ragaszkodott hozzá, hogy Bognár és Erdei menjenek ki, velük nem tárgyalunk. Egyszer csak bejött Nagy Imréhez a titkára, és letett eléje egy papirost. Nagy Imre fölnézett, és azt mondta, uraim, ettől a perctől kezdve másképp kell tárgyalnunk, mert fennáll a harmadik világháború veszélye, és bejelentette Szuez megtámadását. Ezt ott éltem át, Nagy Imrénél. Az emberen végigfutott a történelemnek a hidege, és megborzongott tőle. Nyilvánvaló, hogy Nagy Imre abban a pillanatban pontosan fölmérte a világpolitikai összefüggéseket. Hallatlanul rokonszenves volt, teljesen őszinte. A mi bizalmunk is teljes volt iránta.

Nekem még egy „akcióm” volt ebben az időben, az, hogy lementem felhívni Kovács Bélát. A Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottságában, a mostani Hazafias Népfront helyiségében kaptunk Gyenes Tónitól egy autót, egy fekete minisztériumi autót, a hírhedt begyűjtési miniszterhelyettes volt kocsiját, s hogy könnyebben tudjunk lejutni Pécsre, kaptam még egy főelőadót mellém, és egy nyílt parancsot. Ebben az állt, hogy mi Budapest ellátását megszervezendő vagyunk úton. A fekete Pobedával, a minisztériumi gépkocsivezetővel simán át tudtunk jutni a Pestet körülvevő páncélos gyűrűn. Érd határában megállított bennünket egy mini felkelő, lehetett vagy tizenöt-tizenhat éves, bekísért minket – „Na, te főelőadó, megnézzük, mit főelőadsz” felkiáltással – a forradalmi tanács elé, az érdi iskolába, amely szabályos kis téli palota képét mutatta. Azzal fogadtak, hogy ávósokat fogtak, ma már negyedszer. Amikor fölfedezték, hogy kinek a kocsijával vagyunk, már el is hangzott, „Ávósokkal föl az első fára!” Álltak velünk szemben, soha nem felejtem el a gyűlölettől eltorzult arcokat. Nem tudom, mennyi ideig tartott, de végül sikerült beszélnem a forradalmi tanács elnökével vagy titkárával, egy halálosan fáradt tanítóval, akinek megmondtam, hova megyünk és miért. Azt ajánlotta, hogy forduljunk vissza, mert a legelső faluban megismétlődhet az itteni eset. Fegyveres őrséget adott mellénk, és a vérszomjas tömeg üvöltése közben beültünk a kocsiba, és hazajöttünk. Másnap hajnalban egy kis különrepülőgéppel mentem le Kovács Bélához. Megpróbáltam meggyőzni, hogy föl kell jönnie. Rögtön utánam megérkezett egy teherautó felkelővel Perr Viktor, volt kisgazdapárti képviselő, Béla kedves barátja, akinek sikerült meggyőznie Bélát. Adtak nekem is egy helyet az autójukban, a felkelők között, feljöttünk, és én holtfáradtan érkeztem a Kisgazdapárt helyiségébe, ahol már nyüzsögtek. Kértem, adjanak egy autót, hogy haza tudjak menni. Azt mondja erre egy elfűrészelt óriás, hogy a kocsira Szemes őméltóságának van szüksége. Akkor ide se jövök többé, mondtam magamban, és hazamentem gyalog.

Otthon kialudtam magam, utána bementem a Parasztszövetségbe, ahol Kiss Sándornak fölajánlottam a szolgálataimat. A Szabadság téri székház tele volt rémült emberekkel. Emlékszem egy alhadnagynőre is, aki intézkedett és hadonászott, és folyton azt magyarázta, hogy ez a forradalom alapjában a Partizánszövetségnek köszönhető. (Utóbb megtudtam, ő volt a legrondább tanú mindenki ellen.) De leginkább arra a hatvan-egynéhány éves, halálosan rémült zsidóasszonyra emlékszem, aki egyszer csak azt mondta nekem, hogy tőle senki se kívánhatja, hogy mindazt megtagadja, amit eddig tett. Mert ő partizánként került ide. Láttam, felkészült rá, hogy le fogom lőni, vagy el fogom vitetni. Mondtam neki, Magyarországon demokrácia lesz, és senki az égvilágon a meggyőződését nem fogja tőle elvenni, nyugodt lélekkel hazamehet. A kommunista vitézségnek ez az egyetlen példája, amit akkor láttam.

Mire feljöttem, a Parasztszövetség már újjáalakult. Kiss Sándor volt a vezetője, Horváth János volt még ott mellette, aki később elnöki tanácsadó lett Amerikában (mellesleg, ha Isten segít, az ő segítségével tudok most talán egy évre kijutni a Buttler Egyetemre). A Parasztszövetség célja az volt akkor, hogy a két paraszti párttal együtt a paraszti érdekvédelmet biztosítsa. Elég nagy súlya is volt ennek következtében. Aktívan még nem folyt bele semmibe, de már fölvette a kapcsolatot a Parasztpárttal és a Kisgazdapárttal, és az egész irányvonala arra vallott, hogy kimunkálja a két paraszti párt azonos politikai vonalát. Egy más kibontakozást feltételezve, ha akkori magamból indulok ki, valószínűleg beléptem volna a Nagy Imre-féle új Magyar Szocialista Munkáspártba. Egyrészt, mert teljesen őszintén hittem, hogy szocialista kibontakozás kell, másrészt a Kommunista Párt morális hitelvesztésével szemben a Nagy Imre vezette pártnak megvolt a lehetősége ahhoz, hogy fehér lappal induljon. Nagy Imre volt az, akinek az 53-as beszéde óta abszolút hitele volt.

A Kisgazdapártot már nem éreztem a magaménak. November 10-ike körül találkoztam össze egy újságíró ismerősömmel – Magyar Pálnak hívták -, aki elmondta, hogy az indiai követség benne volna egy közvetítésben, ha erre vonatkozólag felkérést kap a magyar demokratikus szervek aláírásával. Egy akkori barátom, Szesztay András meg összehozott Bibó Pistával. Pillanatok alatt megállapítottuk, hogy az égvilágon mindenben egyetértünk. Pista akkor került ki a Parlamentből, ült odahaza. Tőle értesültem az angol és amerikai követségnek átadott emlékiratokról stb. Bibót annak idején valószínűleg a Mattyasovszky Jenő révén ismertem meg, aki kollégám volt a talajvédelemben (a városrendezési terveket Mattyasovszky, Erdei és Bibó Pista készítették a Teleki-intézetben), s előtte az Egyetemi Könyvtárban is találkoztam vele. Ennek az indiai közvetítésnek a lebonyolítása majdnem teljes egészében rajtam állt. Én szereztem meg a munkástanács aláírását, a levelet a Parasztszövetség nevében többek közt én írtam alá, a Kisgazdapártból talán Antall József aláírása került rá, s a Szociáldemokrata Pártból Révész Andrásé. A felkérés eredeti példányát ma Új-Delhiben őrzik, nagyon-nagyon fontos dokumentum.

A felkérés nyomán érkezett Budapestre Menon, az indiai nagykövet51 – egy nagyon jól felkészült, kiválóan tájékozódott nemzetközi jogász -, aki Moszkvában székelt, de ekkor Magyarországra akkreditálták. Budapesten az idő tájt csak egy fiatal, velem egyidős ügyvivő volt, Rahmannak52 hívták. Ő volt az, aki akkor az indiai kormány magatartását a magyar forradalommal kapcsolatban megváltoztatta. A parlamentjükben ezt úgy jelentette be Nehru, hogy Budapesten tartózkodik egy kiváló fiatal tisztviselőjük, akinek a jelentései alapján helyreigazítják korábbi álláspontjukat. Rahman nyilván fölismerte az itteni helyzetben rejlő lehetőséget, hogy India morális nagyhatalomként vehet részt egy európai nemzetközi konfliktus rendezésében. Menonnal, a Magyarországra akkreditált nagykövettel, aki a Margitszigeti Nagyszállóban lakott, talán kétszer vagy háromszor tárgyaltam Bibó Pistával együtt. A felesége volt még ott, és közben bömbölt a rádió, hogy ne lehessen minket lehallgatni. Akkoriban hozták az indiai segélyszállítmányokat Budapestre indiai hadirepülőgépekkel. Volt egy tolmácsunk, Kozmovszky Tibor53 , az indiai követség akkori sofőrje, Szálasi volt titkára, nyilván szintén nyilas, aki Cambridge-ben vagy Oxfordban végzett, és nagyon lelkesen csinálta a dolgokat, egészen addig, ameddig a tyúkszemére nem léptek, attól kezdve ő lett a besúgó, de ezt kvázi meg is mondta. Mikor közölte velem, hogy már vérre megy a játék, ki is szökött Nyugatra, gondolom az ÁVO segítségével, meg azzal a tízezer forinttal, amit a családomnak hagyott itt az indiai ügyvivő. A nyilas múltja az indiaiaknak nem mondott semmit, kitűnően beszélt angolul, kitűnően vezetett gépkocsit, és a külsejét tekintve úriember volt.

Rahmannal rendszeresen, szinte naponta találkoztunk. Abban az időben az indiai követség minden lapot, emlékiratot, egyebet megkapott. A fiatalság és a forradalom gerincét alkotó aktív réteg nem bízott sem az amerikaiakban, sem az angolokban. Mint ahogy az új pártokban sem, tőlük tehát nem juthattunk semmilyen anyaghoz. Az amerikai meg az angol követség is mindig az indiaiakat próbálta megfejni információkért. Március 15. előtt teljesen kétségbe voltak esve az angolok és az amerikaiak, hogy lesz-e valami, halálosan féltek tőle. Rahmant ostromolták, ő meg engem kérdezgetett. Én nem tartottam valószínűnek, Pista még hitt benne, hogy lehet valami, de én, aki biciklin jártam a várost, láttam, mennyi rendőr kíséri a villamosokat, és maga az utcakép sem vallott a „márciusban újra kezdjük” jelszóra, nem volt mögötte tényleges erő. Még volt tényleges erő a nőtüntetésben, a néma tüntetések mögött.

A nőtüntetés híre Menonnál ért bennünket, Menon úgy, ahogy volt, beszállt a kocsijába, kiment a Hősök terére kocsival, rajta az indiai lobogóval, és egész idő alatt föl-alá kocsikázott, s csak a végén jött vissza. Folytattuk a tárgyalást, mi az indiaiakat közvetítésre kértük. Bibó Pista és Farkas Feri megfogalmaztak egy tervezetet a lehetséges megoldásról, amely a magyar közvélemény kilencvenöt százalékát kielégítette volna, s erről megállapodtak a Kisgazdapárttal, a Szociáldemokrata Párttal, az Értelmiség Forradalmi Tanácsával. Az iratot átadtuk Menonnak azzal, hogy mint kibontakozási javaslatot adja át az oroszoknak. Át is adta Molotovnak, de választ nem kaptak rá. Nem utasították el az átvételét, de nem is válaszoltak rá. Ez a megállapodás az akkori magyarországi konszenzust tükrözi az oroszokkal szemben, amely – nagyon durván kifejezve – fix státust biztosított volna Magyarországnak. Ez az irat tartalmát tekintve sem a Szovjetunióra, sem egy esetleges magyar kormányzatra nem volt veszélyes, ami veszélyessé tette, az a konszenzus maga volt, amelynek Pista ütötte meg az alaphangját, és amely tökéletesen benne volt a levegőben. Mert valóban kompromisszumos megállapodás született. És nem emlékszem, hogy Magyarországon bármikor olyan mértékű konszenzus állt volna bármiféle politikai meggondolás mögött, mint ebben.

A másik fontos akciónk a Nagy Imre-pontok54 kijuttatása volt. Ezzel Kardos keresett meg, Sós Jucin keresztül. Juciék háza a Keleti Károly utcában a forradalom lelki központja, motorja volt, állandó megfigyelés alatt tartották. Kardos azzal keresett meg, hogy van Nagy Imrének egy anyaga, amit azért kéne külföldre kijuttatnunk, hogy – ha Nagy Imrét bíróság elé állítják – bizonyítani lehessen, hogy Nagy Imre igenis kommunista volt. Megkerestem Regéczy-Nagy László barátomat, ő volt a mi ügyünkben a harmadrendű vádlott, és az ő lakásán találkoztam Cope-pal55 . Regéczy Laci páncélos hadapródként került ki a frontra annak idején, Nagyváradon volt, utána az angol követségen szolgált Cope sofőrjeként. Cope vállalta is, hogy kijuttatja a dokumentumot. Akkor már követtek bennünket – ez kiderült a tárgyaláson -, mégis úgy szervezték meg a kéziratnak a kivitelét, hogy az szinte detektívregénybe illett. Én március 14-én kaptam meg az iratokat Kardos Lacitól a Miniatűr eszpresszóban, aki aktatáskával hozta, a táskát letette és otthagyta, majd fogta az enyémet, és továbbment. Én ott maradtam. Az aktatáskát utána percre pontosan kellett átadnom egy ilyen és ilyen utca közepén, a nem tudom hányas számú ház előtt, mentében egy kocsinak. A kocsi rendben meg is jelent, egy fogadásról jött, amelyet az egyik angol tisztviselőnél tartottak, és az egyik sörösüveg helyét üresen hagyták, hogy oda tehessék be az írást. Az ki is jutott, és a kérésemnek megfelelően megjelent A kommunizmus gyermekbetegsége című Marxizmus füzetek keretében. Nekem először a tárgyalásomon volt a kezemben, megcsonkított példányban, aztán Amerikában láttam az eredetit.

Mikor Cope-pal tárgyaltunk, már engem is követtek. Elég sokat nyüzsögtem az indiaiaknál, ott nyilván mindig állt rendőr, ismertek. Könnyen felismerhető voltam a csizmámról meg a búzakék svájcisapkámról. De nem tudták még pontosan, ki vagyok, mert Kovács Andrásnak hívtam magam, aki után nyomoztak, de akit addig még nem találtak. Nyilván követték Cope kocsiját is, mert ő is, Regéczy Laci is érdekesek voltak. A letartóztatásom előtt úgy két héttel pedig már erősen követtek, követtek buszon, villamoson, még gyalog is. Csak biciklivel nem tudtak követni. Mikor mentem fel a Gül Baba utcán, a piros Skoda, amelyik követni szokott, elment, és amikor felérkeztünk az utca tetejére, ott volt egy csókolódzó szerelmespár egy farkaskutyával, nyilván nyomkövető kutya volt, és az jött utánam, mikor mentem Bibó Pistához. És Pistáék utcájának a végében már megint ott állt a piros Skoda. De jött utánam motorkerékpár is, jöttek gyerekek tejeskannával.

A szerepem – körülbelül az év végén – gyakorlatilag befejeződött. Ami azután volt, az már olyan, mint a kettévágott giliszta. Bejártam a vállalathoz, de a helyzetem ellehetetlenült, a csoportom nem az enyém volt már. Voltam is, meg nem is…

Engem Szabó Miklós buktatott le. Ő akkor együtt lakott Jónás Palival és Kiss Sándorral Bécsben vagy Strassburgban. Úgyhogy tőlük tudott arról, hogy megkapták kéziratot, amit készültek kiadni, nyilván azt is tudta, hogy tőlem kapták meg, mint ahogy azt is, hogy Kiss Sándorék semmire sem vállalkoztak anélkül, hogy fel ne hatalmaztam volna erre őket. Tökéletesen tájékozott volt tehát. Arról eltérnek a vélemények, hogy a Szabó Miklós miért jött vissza. Jónás Pali szerint akkor még nem volt besúgó, hanem hazajött, mert beteg volt a barátnője, és elkapták. Van, aki azt állítja, hogy már kint is besúgó volt, Szabó Miklós meg azt56 , hogy őt profi hírszerzőként küldték ki. Se pró, se kontra nincs bizonyíték semmire, csak arra, hogy rólam kipakolt.

Amikor kihallgattak, s már azt hittem, hogy túl vagyok a nehezén, a vallatóm sátáni röhejjel közölte, hogy most olyasmiről fogunk beszélgetni, amit eddig még nem említettem. Abban a pillanatban éreztem, hogy a nyakamon a hurok, mert figyelmeztetett, hogy vigyázzak, mert most már minden gramm számít. Végül azt mondták, hogy kétszer kéne felkötni engem a lábamnál fogva.

1957 májusának végén tartóztattak le, éjszaka a lakásomon, ugyanaznap, amikor Bibó Pistát is. Mellettem ült a kisfiam, amikor jöttek, és házkutatást tartottak. Bevittek a Gyorskocsi utcába, ahol először azt kérdezték, mit hoztam el Sós Jucitól egy kofferban. Fegyvert? Abban bizony csak női alsónemű volt, mondtam, a barátnője melltartója meg bugyogója. Elhitték.

[…]

Magántörténelem: 1956 és a Kádár-korszak (interjúk az 1956-os Intézet honlapján) »