A
Kádár-korszak március 15–éinek krónikájából egyértelműen kitűnik, hogy
az ünnep meggyalázásához és életpályák kettétöréséhez vezető
intézkedések az MSZMP Politikai Bizottságából indultak ki.
(Forrás:
HVG)

A párt legfelsőbb vezetői
közvetlenül utasították a belügyeseket és rajtuk keresztül a
közigazgatási apparátust a megtorló és elrettentő eszközök
alkalmazására.
 
1848. március 15-ének
emlékezete a pártállami diktatúrában nem volt hivatalos munkaszüneti
nap, megünneplését nem lehetett adminisztratív úton betiltani. Csupán az
agyonhallgatás eszköze maradt, ennek megfelelően az épületeket sokáig
nem lobogózták fel és a napilapokban csak elvétve jelentek meg 1848-ra
emlékeztető cikkek. 1848 üzenete már a második világháború alatt is
alkalmas volt rendszerellenes tüntetések, vagy legalábbis önálló
megemlékezések szervezésére és ez a hagyomány 1964-től kezdve a rendszer
összeomlásáig folytatódott.

Március felforgató karrierje igazán a kádári
konszolidáció alatt kezdődött el. Az állambiztonság és a lakosság
egyaránt tisztában volt azzal, hogy az ünnep üzenete kettős, hiszen az
1956. október 23-ai forradalom is március 15. jelszavaival, Kossuth
nóták énekelgetésével, a Bem-szobornál történt megemlékezéssel és
nemzetiszínű zászlókkal indult el. Aki tehát március 15-ét szívből
ünnepli, az valójában az 56-os forradalom mellett is kiáll. Ezt az
interpretációt csak erősítette, hogy a pártállam sokáig szinte semmit
sem tett meg annak érdekében, hogy március 15. ünnepét beépítse saját
ünnepkultúrájába.

Elterjedt, ámde
téves vélekedés, hogy a Kádár-rendszer konszolidálódása, 1964 után már
nem került sor politikailag motivált börtönbüntetésre ellenzékiekkel
szemben. Azt, hogy ez az állítás minden alapot nélkülöz, éppen a március
15-éket követő kegyetlen megtorlások sorozata is bizonyítja. Bár más
„jeles dátumok” mint például október 6. és 23. alkalmából is előfordult,
hogy egyesek önálló megemlékezéseket szerveztek, a legtöbb látványos
rendőrségi eljárás március 15.-hez köthető.