Hatvan éve, 1950. június 25-én az észak-koreai
csapatok támadásával megkezdődött a koreai háború, a hidegháború első
fegyveres konfliktusa, amelyet sokan a III. világháború főpróbájának
tartottak, és amelynek békeszerződései a mai napig nem születtek meg.
(Forrás: Múlt-kor)

Koreát a
II. világháború után – a szövetségesek egyezménye alapján – a 38.
szélességi foktól északra a szovjetek, délre az amerikaiak szállták meg,
hogy ellenőrizzék a japán haderők lefegyverzését és kivonulását. 1945
decemberében a nagyhatalmak összkoreai kormányban állapodtak meg,
Északon azonban a szovjetek támogatta kommunista párt elszabotálta a
megállapodást. Ezért az Egyesült Államok az ENSZ elé vitte a félsziget
egyesítésének ügyét. Az ENSZ előírta, hogy Koreában nemzetgyűlési
választásokat kell tartani és egységes kormányt kell
létrehozni.

Délen az 1948
májusában tartott választások után megalakult a nyugatbarát Koreai
Köztársaság, míg északon – választások nélkül – kikiáltották a
kommunista Koreai Népi Demokratikus Köztársaságot. A szovjet és az
amerikai hadsereg zömét kivonták. Mindkét kormány igényt tartott az
egész országra. Miután a déliek kimondták, hogy fegyverrel is érvényt
szereznek az ENSZ-határozatnak, 1950. június 25-én Észak-Korea
„megelőzésként” megtámadta Dél-Koreát.

A kétszeres létszámfölényben lévő, szovjet T-34-es
tankokkal felszerelt északi hadsereg gyorsan előretört, június 28-án
elfoglalta Szöult, a fővárost, nagy csapattesteket kerített be, és gyors
ütemben nyomult Dél felé. Másnap Truman amerikai elnök parancsot adott
az amerikai csapatok bevetésére.

Az ENSZ BT – a szovjet küldött távollétében, aki a
Kuomintang-Kína BT-tagsága miatt bojkottálta a BT-t – már június 27-én
támadónak nyilvánította Észak-Koreát, és az ENSZ tagállamait Dél-Korea
támogatására szólította fel. A főparancsnok Douglas MacArthur tábornok, a
Japánban állomásozó amerikai haderők főparancsnoka lett. Az amerikaiak
vezette, 15 országot képviselő ENSZ-erők 1950. szeptember közepén
szálltak partra, és hamarosan a kínai határig nyomultak
előre.

Novemberben – szovjet
fegyverrel – kínai „önkénteseket” vetettek be és az akkori szocialista
országok – köztük Magyarország is – széles körűen segítették a KNDK-t.
Az élelemmel és ruházattal rosszul felszerelt amerikaiak nem tudták
visszaverni a kínai csapatokat. 1950 decemberében az észak-koreai és
kínai csapatok elfoglalták Phenjant, 1951 januárjában pedig Szöult. 1951
márciusában azonban a már lényegesen jobban felszerelt
amerikai-dél-koreai hadsereg visszavette Szöult, s jelentősen
visszanyomta az eddigi frontvonalat.

A front 1951 áprilisára a 38. szélességi foknál
állandósult: állóháború alakult ki, majd a nyár folyamán – a Nehru
képviselte India javaslatára – megkezdődtek a fegyverszüneti
tárgyalások. A háború 1953. július 27-én a panmindzsoni fegyverszüneti
szerződés megkötésével ért véget: véglegessé vált Korea két részre
szakadása. Az eredeti megállapodásban szereplő status quo kölcsönös
elfogadásáért súlyos árat fizettek: az amerikai veszteségeket 54 ezerre,
az ENSZ-erőkét (főleg ausztrál, brit és török katonák) 94 ezerre, az
északiakét félmillióra, a kínaiakét egymillióra, a déliekét a polgári
áldozatokkal együtt 1,3 millióra becsülik. Mindkét országrészt földig
lerombolták. A háborút sokan a III. világháború főpróbájának
tartották.

A két ország között ma
sincs békeszerződés. A két Korea vezetői először 2000. júniusban
találkoztak. 2009 májusában Észak-Korea hadüzenetnek tekintette, hogy
Dél-Korea csatlakozott a tömegpusztító fegyverek elterjedését meggátló
kezdeményezéshez, és bejelentette, hogy a továbbiakban nem tekinti
magára nézve kötelezőnek az 1953-ban megkötött fegyverszüneti
megállapodást.