A híradásokban gyakran elhangzott, hogy a múlt héten megválasztott argentín bíboros, Ferenc pápa az első olyan katolikus egyházfő, aki nem Európában látta meg a napvilágot. Eme felületes megállapítás azonban csak az elmúlt 1272 évre igaz. (Múlt-kor)

Sok híradás szenzációként számolt be az olasz bevándorlók gyermekeként Argentínában született Buenos Aires-i érsek, Jorge Mario Bergoglio pápává választásáról, mondván, a 77 éves bíboros az első Európa határain kívül született katolikus egyházfő a pápaság történetében. Eme megállapítást azonban árnyalni kell. Az egyház történetéből – a betszaidai születésű Szent Pétert is beleszámítva – tíz olyan szentatyát ismerünk, aki nem az öreg kontinensen látta meg a napvilágot, így a tegnap beiktatott Ferenc pápa már a 11. a sorban. Ez azt jelenti, hogy az argentín bíboros „elsősége” tulajdonképpen csak az elmúlt 1272 évre igaz.

Mivel a kereszténység közel-keleti gyökerű, természetes volt, hogy a pápaság korai történetében nem egy ázsiai, illetve észak-afrikai származású főpap is felülhetett Szent Péter trónjára. A 11 pápa közül a legnagyobb arányban a szíriai születésűek képviseltették magukat, ugyanis öten ebből a régióból származtak, köztük az utolsó nem európai pápa, III. Gergely.

A Római Birodalomhoz, majd kettészakadása után annak keleti feléhez tartozó Szíriát az arab hódítók a 630-as évek végére elfoglalták. A hódító arabokra szinte felszabadítóként tekintettek a szír városok. Az araboknak – az Arab-félsziget lakosságát kivéve – nem volt érdekük, hogy a meghódítottak muszlimokká váljanak. A behódolást általában „fejváltságfizetés” (haradzs) követte, cserébe a lakosság megtarthatta vallását, de egyéb ügyeiben is függetlenséget élvezett. A hódítók, Egyiptomhoz hasonlóan, Szíriában is kíméletesek voltak a lakossággal.

A szír területekről családjával Itáliába költöző III. Gergely eredeti nevét nem ismerjük, családjáról is csupán annyi információval rendelkezünk, hogy szír származású apját Jánosnak hívták. A római nép körében igen kedvelt, időközben bencés szerzetessé váló Gergelyt elődje, II. Gergely temetésén a nép közfelkiáltással választotta egyházfővé 731 februárjában. Habár ő volt az utolsó egyházfő, aki megválasztását a ravennai exarchával (a császár itáliai főkormányzójával), illetve a bizánci uralkodóval is megerősíttette, egyházpolitikája még jobban eltávolította egymástól a már a nyugati kereszténységet képviselő Rómát és Konstantinápolyt.

III. Leó bizánci császár 726-ban „képrombolást” hirdetett, amelynek lényege az volt, hogy a főként szenteket ábrázoló faliképeket meg kellett semmisíteni. Tette mögött kettős politikai-vallási-gazdasági megfontolás húzódott: egyrészt így akarta megnyerni birodalmának a szentképek tiszteletét bálványimádásnak tartó muszlimokat és a zsidókat, másrészt a megnövekedett vagyonú kolostorok gazdasági és politikai hatalmát ezzel az intézkedésével akarta letörni.

Az ellenálló

III. Gergely először levelet írt a császárnak, majd Rómában zsinatot hívott össze, amely eretnekségnek mondta ki a képrombolást. Bizánc első embere rögtön egy flottát küldött, hogy jobb belátásra bírja a pápát, ám a hajóhad időközben elsüllyedt az Adriai-tengeren. A császár ezt követően a pápai területekre próbált gazdasági nyomást gyakorolni; miután erőfeszítéseit nem koronázta siker, őrjöngve bár, de beleegyezett, hogy az Örök városban nem kell végrehajtani a képromboló intézkedéseket. „Hálából” Gergely az itáliai szentképek restaurálásába és újak készítésébe fogott.

A katolikus egyházfő támogatta az egyház észak-európai terjeszkedését, a német területeken való térítésben nagy szerepet vállaló Szent Bonifácnak pedig érseki címet adott. 732-ben betiltotta mind a vadon élő, mind a háziasított ló húsának fogyasztását, mivel azt sokan összefüggésbe hozták a pogány rituális lakomákkal.

Tízéves pontifikátusa második felében szembekerült a longobárdokkal, akik ellen védekezni kényszerült. Helyreállította Róma falait, s visszavásárolta a spoletoi hercegtől a Rómát védő erődöt, a Galles-t. A longobárd törzsek támadásait egyre nehezebben tudták visszaverni a pápai és a vele szövetkező seregek, így Gergely a frankok leghatalmasabb majordomusához, az arabokat a poitiers-i csatamezőn tönkreverő Martell Károlyhoz fordult. Bár a pápa készen állt arra, hogy feladja hűségét Bizánchoz, s országát a frankok államának védelme alá helyezze, Martell seregei túlságosan le voltak terhelve, így nem álltak készen egy újabb front nyitására.

Bár a Pápai Állam létrejöttére, s Kis Pippin segítségére még közel egy évtizedet kellett várni, III. Gergely pápasága idején sok lépést tett az önálló államiság felé. 741 novemberében bekövetkezett halála a lehető legnagyobb felfordulások közepette, a longobárd seregek újabb támadása idején következett be. A máig szentként tisztelt pápát a Szent Péter-bazilikában helyezték örök nyugalomra.