Nemrég jelentette be a spanyol trónon közel 40 éven át székelő I. János Károly király, hogy lemond hatalmáról, s átadja az uralkodói jogokat fiának, Fülöp hercegnek. A hír nem volt meglepő, ugyanis a király az utóbbi időben sokat betegeskedett, ráadásul a család renoméját több botrány is megtépázta. A történelem folyamán számos uralkodó választotta önként, de leginkább kényszer hatása alatt a korona továbbadását utódjának. Ezekből az esetekből szemezgettünk. (Múlt-kor)

Az utolsó etruszk Róma trónján

Az ókori Rómát kezdetben királyok irányították, a történeti irodalom hét uralkodót jegyzett fel. Az utolsó, az etruszk származású Tarquinius Superbus (azaz gőgös Tarquinius), sokat tett Róma fejlődéséért: Etruriából hozatott mesterembereket, befejezte a központi csatorna és a Capitolium templomának építését. A király nagyon sokat adott a jóslatokra, ezért fiait Delphoi-ba küldte, ám kíséretükben tartózkodott a király unokaöccse, Brutus is. A király fiai az iránt érdeklődtek, hogy ki lesz közülük a hatalom örököse, a jóslat erre azt a viszonylag egyértelmű választ adta, hogy aki először csókolja meg anyját. Amikor hazaérkeztek, azon versenyeztek, hogy ki ér előbb a nők lakosztályába, mire a ravasz Brutus megbotlott, és a földet (tehát a földanyát) csókolta meg.

Ha hinni lehet a forrásoknak, a Tarquiniusok elleni lázadást végül egy asszony elcsábítása lobbantotta lángra. A király egyik fiának, Sextusnak megtetszett Lucretia, Tarquinius Collatinus felesége. Egy éjjel behatolt szobájába, és azzal fenyegette meg, hogy világgá kürtöli becstelenségét, és állításának bizonyítására egy megölt rabszolga holttestét fekteti mellé. A szégyenben maradt Lucretia miután a gyalázatos tettről beszámolt férjének, apjának és egyéb férfiaknak, a szemük láttára szíven szúrta magát. A gyászolók bosszút esküdtek, és Brutus vezetésével Lucretia holttestét a fórumra vitték, ahol Brutus a véres késsel a kezében megeskette a népet, hogy fellázadnak a zsarnok ellen, és megfosztják hatalmától.

Róma utolsó uralkodója szintén trónfosztás áldozata lett i. sz. 476-ban. A gyermek Romulus Augustulust az a germán Odoaker taszította le a birodalom éléről, aki a császár testőrségének tagja volt (a császári jelvényeket pedig a kelet-római császárnak küldte).

A pápa ellensége

IV. Henrik császár nevéhez mindenki a VII. Gergely pápával folytatott küzdelmet köti. A Gergely és Henrik közötti háborúskodás azzal indult, hogy a pápa szimónia (egyházi tisztségek megvásárlása) bűne miatt számos német püspököt megfosztott méltóságától, és megtiltotta a világi invesztitúrát, ám emiatt Henrik nem tudott beleszólni az egyháziak kinevezésébe. A kölcsönös kiközösítés után végül a német uralkodó a ‘Canossa-járást’ választotta: alázatosan kérte a pápát, hogy adja meg neki a bűnbocsánatot.

Henrik kénytelen volt megtenni ezt a lépést, mivel országában számos ellenfelet szerzett. Bukását végül fia okozta, aki 1104-ben szövetségre lépett a fejedelmekkel apja ellen. A császár végül 1105-ben kénytelen volt lemondani a trónról. Fia fogságba vetette, ahonnan még meg tudott szökni, majd Lüttichbe menekült, ám hamarosan meghalt. Még holtában sem adták meg neki a végső nyugalmat: teteme csak 1111-ben kerülhetett a speyeri császári sírboltba.

„A birodalmában sohasem nyugszik le a Nap”

A lemondást választotta V. Károly is, akinek területszerzései – ideiglenesen – világbirodalommá tették a Német-római Császárságot, valamint a Spanyol Királyságot. Uralkodása alatt érte el a Habsburg Birodalom legnagyobb kiterjedését, innen eredt a mondás, hogy „birodalmában sohasem nyugszik le a Nap.”

A császárnak számos nehézséggel kellett szembenéznie uralkodása alatt: a reformáció tanai villámgyorsan terjedtek, Franciaország is hatalmi babérokra tört, és az Oszmán Birodalom felemelkedése megállíthatatlannak tűnt. Számos háborút vívott belső és külső ellenség ellen egyaránt, így az uralkodó belefáradt abba, hogy a protestánsok és Franciaország minden tervét meghiúsították. Ezért – és sokak által máig rejtélyesnek talált egyéb okból – 1556 szeptemberében lemondott a császári koronáról és a Madrid mellett található San Geronimo de Yuste kolostorba vonult vissza. Itt halt meg 1558. szeptember 21-én.

Svédország Krisztinája

Gusztáv Adolf leánya kiskorú volt, amikor apja örökébe lépett. Békét kötött Dániával, sokat tett országa fejlődéséért, támogatta az ipart, létrehozta a Svéd Afrikai Társaságot, számos tudóssal levelezett, udvarában megfordult Descartes is. Ezért keltett óriási meglepetést, amikor 1654-ben Uppsalában, a svéd rendek előtt lemondott az uralkodásról, és áttért a katolikus hitre.

Az utókor főként szeszélyes, kicsapongó, tudományt és művészeteket kedvelő asszonyként tartja számon; arról azonban jóval kevesebben tudnak, hogy Krisztina uralkodóként megpróbálta megerősíteni a királyi hatalmat az arisztokrácia visszaszorításával, ám korai abszolutista törekvései megfeneklettek a nemesség és a klérus ellenállása következtében. Valószínűleg trónjáról való lemondásának fő oka is ez volt, nem pedig a szeszélyes viselkedése.

Napóleontól Napóleonig

A francia történelemben a 19. század bővelkedett lemondásokban és lemondatásokban. A forradalom során hatalomra kerülő I. Napóleon – miután gyakorlatilag térdre kényszerítette Európát – 1813 októberében Lipcsénél a népek csatájában súlyos vereséget szenvedett az egyesített orosz-porosz-osztrák-svéd haderőtől. A császárnak ezt követően meg voltak számlálva napjai, a hatodik franciaellenes koalíció győzelme után pár hónappal a szövetséges csapatok bevonultak Párizsba, aminek következtében Napóleon végül – tábornokai követelésére – 1814 áprilisában lemondott a trónról fia javára.

A kis káplárt a közeli Elba szigetére irányították, ahol nem sokáig tartózkodott, ugyanis még egy év sem telt el, amikor a „korzikai szörny” visszatért. Újabb uralma kevesebb mint száz napig tartott, s Waterloo örökre megpecsételte sorsát. A császár hazatérve – látva, hogy a francia nép támogatása már közel sem egyértelmű – levonta a vereség tanulságát. Tudva azt, hogy az osztrák és az orosz csapatok is készen állnak a háborúra, úgy döntött, a további ellenállás hosszú távon kilátástalan, így 1815. június 22-én lemondott a trónról.

X. Károlynak, majd Lajos Fülöpnek szintén le kellett mondania a hatalmáról. III. Napóleon bukását Németország felemelkedése okozta. A bukáshoz vezető porosz-francia háborút végül egy spanyol kérés robbantotta ki: 1869-ben a spanyol kormány felajánlotta az ország trónját Hohenzollern-Sigmaringen Lipót hercegnek, I. Vilmos porosz király távoli rokonának. A francia politikusok előtt azonnal egy V. Károly-féle nagy birodalom rémképe öltött fel. A francia diplomácia 1870-ben felkérte az Emsben tartózkodó porosz uralkodót, hogy beszélje le Lipótot a trón elfogadásáról.

A porosz király ezt meg is tette. Bismarck azonban a háború mellett érvelt, ezért az esetről beszámoló „emsi táviratot” úgy fogalmazták át, hogy az sértő legyen Franciaországra nézve. III. Napóleon még azt a szívességet is megtette, hogy július 19-én hadat üzent a poroszoknak. A háború azonban nem tartott sokáig, 1870. szeptember 2-án a körbekerített francia csapatok kapituláltak. A vereség hírére Párizsban szeptember 4-én felszámolták a császárságot, Napóleon lemondott, az új államforma a köztársaság lett. III. Napóleon porosz fogságba került, 1871 márciusában pedig Angliában telepedett le, ahol 1873. január 9-én halt meg.

Aki a szerelmet választotta

A világ egyik legnagyobb szerelmi történetének, a brit uralkodóház első szerelmi házasságának VIII. Edvárd brit uralkodó és az amerikai Wallis Simpson kapcsolatát szokás mondani. A történet két főszereplője a lisztkereskedő leányaként született amerikai asszony, aki Edvárd előtt már két férjet is elfogyasztott, s a tucatnyi szerető mellett összeszűrte a levet Mussolini vejével is, illetve Windsor hercege, aki alig egy évet ült a brit trónon.

Az uralkodót 1928-ban mutatták be a berkshire-i Fort Belvedere-ben Wallis Simpsonnak. Simpson 1927-ben vált el első férjétől, és ment hozzá a másodikhoz, ám a társaságban tartózkodók véleménye szerint a pár első látásra egymásba szeretett. Edvárd Wallis Simpsonhoz fűződő kapcsolata aláásta az apjával, V. Györggyel fennálló törékeny viszonyát, ugyanis a király és a királyné megtiltották Simpsonnak, hogy belépjen az udvarba – öccse, Albert pedig azt tanácsolta neki, hogy keressen inkább alkalmas feleséget magának. György halála új helyzetet teremtett: Edvárd koronázásán Wallis Simpson már az uralkodó közelében állt, így nem volt meglepő, hogy az új király minden eszközt felhasznált, hogy elintézzék a nő válását és egybekeljenek.

A nagypolitika és a brit közélet is felemelte szavát az affér ellen. A miniszterelnök, Stanley Baldwin sokáig nyomoztatott az uralkodó után: a Scotland Yard speciális ügyosztálya Edvárd és Simpson minden lépését követte. 1936. november 16-án a király találkozott Baldwinnal, és bejelentette neki nősülési szándékát, azonban a miniszterelnök világossá tette számára, hogy a brit Nemzetközösségben egyedül az Ír Szabadállam támogatná az esküvőt; ha ez létrejönne, az a kormány felbomlásával és alkotmányos válsággal fenyegetne.

December 10-én a király ezért három testvére jelenlétében lemondott az angol trónról, majd másnap a királyi címet felcserélte a Prince Edward megnevezésre. A Hitler által is szimpatikusnak tartott Wallis – akit eleinte nem akartak elismerni Windsor hercegnéjeként – férjével Franciaországban telepedett le. A királyi családhoz fűződő viszonyuk folyamatosan javult, ma mindketten a windsori kastély közelében fekvő Royal Burial Ground-ban alusszák örök álmukat. Wallis Simpson sírfeliratán pedig ez áll: ”Wallis, Windsor hercegnéje”.

A második bécsi döntés miatt

A fiatal román királyságban a II. világháború elején intett búcsút az uralkodó a bukaresti trónnak. 1940 második felére az energetikus, ám szertelen, a gyenge alapokon álló román demokrácia alapjait aláásó és gyakran felelősségtelenül viselkedő II. Károly népszerűsége megcsappant, miután az év folyamán vissza kellett adni Besszarábiát a Szovjetuniónak, a második bécsi döntés értelmében Magyarország pedig visszakapta Erdély egy részét. Ezenkívül Dobrudzsáról és Bukovináról is le kellett mondania.

A szélsőséges Vasgárda politikai befolyása eközben egyre nőtt az országban, ezért Károly szeptember 5-én felfüggesztette az alkotmányt, és hadügyminiszterét, Ion Antonescu vezérkari főnököt nevezte ki miniszterelnökké. Károly ezekkel a lépésekkel el akarta kerülni, hogy az országban a Vasgárda felkelést robbantson ki. Antonescu azonban már másnap követelte Károly lemondását fia, az 1927 és 1930 között már uralmon lévő Mihály javára. Ez be is következett, így Antonescu előtt szabaddá vált az út a politikai hatalom teljes megszerzésére.

Akik a Szent Koronára mondtak nemet

A magyar történelemben a 14. század elejéig közel tíz alkalommal fosztották meg a magyar királyt a tróntól, azonban először 1307-ben fordult elő, hogy egy magyar uralkodó ténylegesen lemondjon a Szent Koronáról. A bajor hercegi minőségében Magyarországra érkező Wittelsbach Ottó 1307-ben az erdélyi vajda, Kán László fogságába esett, s onnan csak úgy szabadulhatott, hogy lemondott a koronáról és a magyar trónról. Szabadulása után azonnal hazatért Bajorországba, s bár korábban lemondott róla – 1312-ben bekövetkező haláláig viselte a magyar királyi címet. 1385-ben Nagy Lajos leánya, Mária adta át az uralkodói jogokat Durazzói Kis Károlynak, akit néhány héttel később tőrbecsalt az édesanyja a hozzájuk hű nemesek segítségével.

Bár Szapolyai János az 1538-as váradi békében ígéretet tett Habsburg Ferdinándnak, hogy az uralma alatt álló területek halálát követően reá szállnak, 1540-ben azonban fia született, s híveit megeskette, hogy megszegik a szerződésben foglaltakat. Fráter Györgyék így is tettek, s még abban az évben megkoronázták a pólyás János Zsigmondot, aki évtizedekkel később többször is lemondott királyi címéről, ám a politikai cselszövések, illetve a törökök beavatkozása miatt végül nem került sor azok betartására. A magyar királyi címről végleg a speyeri egyezmény keretében mondott le 1570-ben, és így a királyi cím 1571-es halálával végleg a Habsburgokhoz került.

Habár Báthori Zsigmond erdélyi fejedelem háromszor is „beadta” lemondását – egy alkalommal például Oppeln és Ratibor sziléziai hercegségekért cserébe -, a leghíresebb lemondás, helyesebben lemondatás 1848. december 2-án zajlott le. Az 1835-ben megkoronázott V. Ferdinánd az udvar keményvonalas szárnyának vezéregyénisége, Zsófia főhercegnő szerint is „gyengekezű, pipogya és epilepsziás” király volt, akinek – fő támasza, Metternich elvesztése után – kicsúsztak a kezéből a birodalom országai.

Persze mindezt lehet úgy is értelmezni, hogy a király engedett a reformtörekvéseknek, ami viszont sokak félelmei szerint az egyes területek önállósodásához és a Birodalom széthullásához vezettek volna. A szabadságharc már három hónapja zajlott, amikor 1848 decemberében Ferdinándot lemondatták, s helyét Zsófia fia, Ferenc József foglalta el (akit azonban csak 1867-ben koronáztak magyar királlyá). Az ex-uralkodó feleségével a prágai Hradzsinba költözött, ahol végre minden idejét kedvenc időtöltéseinek: a botanikának, a heraldikának és zenének szentelhette. 1875-ben hunyt el.

Utolsó lemondatott uralkodónk a boldoggá avatott IV. Károly volt, aki Ferenc Ferdinánd meggyilkolása után lett a trón várományosa; azt végül Ferenc József halála után, 1916-ban foglalhatta el. Mivel 1917 elején már reménytelen helyzetbe kerültek a központi hatalmak, többszöri kísérletet tett az antanttal való különbéke megkötésére, sőt a német kormányt is igyekezett meggyőzni a kompromisszumos megoldásra. 1918 novemberében előbb az osztrák, majd a magyar ügyekben való minden részvételéről volt kénytelen lemondani, s miután mindkét országban kikiáltották a köztársaságot, családjával Svájcba költözött. 1921-ben kétszer is kísérletet tett a magyar trón visszaszerzésére, a második alkalommal fegyveres összetűzésekre is sor került. Károlyt őrizetbe vették, majd az antant száműzte Madeirára, ahol néhány hónappal később elhunyt.

Távozás Szent Péter trónjáról

Még a vatikáni tudósítókat, a pápa legközelebbi munkatársait és az állam szóvivőjét is meglepte XVI. Benedek azon bejelentése, miszerint idős korára való tekintettel 2013. február 28-i dátummal lemond. A katolikus egyházfő azzal indokolta tettét, hogy elhagyta az ereje, s már nem elég erős a pápai tisztséggel járó feladatok megfelelő ellátásához. A pápai lemondást a katolikus egyház törvénykönyvének 332. paragrafusa teszi lehetővé, ám csak akkor törvényes, ha önkéntesen történik, és megfelelő módon bejelentik. A történelem során Benedek volt a második önként lemondott pápa, ám többen akadtak, akik nem önszántukból hagyták el Szent Péter trónját. A Pápai Állam történetében (a történészi viták miatt pontos adatot nem lehet mondani) körülbelül 6-8-an hagyták el élve hivatalukat, főként valamilyen külső kényszer hatására.

XVI. Benedek előtt az egyetlen pápa, aki önként vált meg a pápai tróntól, V. Celesztin volt, aki IV. Miklós pápa 1292-es halála után a több mint két éven át üresen álló trónt 1294 nyarán hosszas huzavona után foglalta el. A politikai ellentétektől terhes egyházra a 13. század végén egyre nagyobb súllyal nehezedtek a társadalom minden rétegét átható misztikus és apokaliptikus várakozások, így az eretnekmozgalmakban és a kolduló rendekben kifejezésre jutó miszticizmus a pápai trónt is elérte. Európa a „diplomata pápák” után egy angyali pápától várta a megváltást.

A pápaválasztó bíborosok pártjai nem tudták ráerőltetni akaratukat a másikra, így egy kompromisszumos megoldásként az élete nagy részét remeteként töltő Murrone Péter került V. Celesztin néven Szent Péter trónjára. A bíborosok ugyanis azt remélték, hogy majd a hivatali ügyekhez és a diplomáciához mit sem értő remete-pápát könnyen kézben tudják tartani.

Társadalmi és politikai ismeretek hiányában a pápai trónra tökéletesen alkalmatlan és csupán minimális teológiai műveltséggel rendelkező Celesztin totális zűrzavart okozott az egyházkormányzatban, legjobban az Anjouk tudták befolyásuk alá venni az egyházfőt. Az agg remete egyre inkább megrettent a rá nehezedő terhektől és a tudatlanul vállalt feladat nagyságától. Saját lelki üdvét féltve öt hónap után úgy döntött, lemond pozíciójáról. A történelem első, önként lemondott pápáját 1296-ban bekövetkező halála után szinte azonnal szentté avatták.