Heccnek
indultak a fehér csuklyába, lepedőbe öltözött fajgyűlölők akciói a
polgárháború utáni Egyesült Államokban. A módszer azonban eldurvult,
beszállt a pénz és a politika, fénykorára a Ku-Klux-Klan ötmillió tagot
számláló, befolyásos szervezetté nőtte ki magát. (Forrás:
FN)

[…]

Igencsak ironikus módon, egy lengyel bevándorlóról
elnevezett amerikai városban, Pulaskyban alapította meg a Ku-Klux-Klánt
hat fiatal polgárháborús veterán 1865 karácsonyán. A vesztes háború, a
gazdasági kilátástalanság hozta össze a társaságot, egyfajta
legényegylet, titkos társaság megalapítása volt a céljuk. A feketék
elleni akciókat eleinte heccnek szánták: fehér, vérfoltos leplet húzva
magukra a déli katona szellemeként ijesztgették a babonás feketéket –
kezdi a klán bemutatását az FN.hu-nak Konok Péter.

A már említett polgárháborús vereség és a megélhetési
nehézségek miatt frusztrált déli társadalomban a „mozgalom” hamar
önjáróvá vált és eldurvult: 1866-ban lángra lobbant az első ház,
1868-69-ben a déli államokat elöntötte az erőszak. Az embereknek bűnbak
kellett, amit könnyen meg is találtak a feketékben. Számtalan, egymástól
független csoport működött, a közös bennük a fehér kámzsa volt.


A Ku-Klux-Klan nevének eredetéről több magyarázat is
létezik. Az egyik legelterjedtebb, hogy a kör jelentésű görög küklosz
szó elferdült formája, de más megfejtés szerint például a puska
felhúzásakor vagy a pálinkás butykos alapos meghúzásakor hallható hangot
utánozza. A tagság a városi kispolgárság tehetősebb rétegéből került
ki, a fehér lepel a helyi boltos, a leszerelt katona, a meg nem értett
prédikátor, a kocsmai verekedő arcát rejtette. A támadók jellemzően a
település szélén álló házakat nézték ki maguknak, amit felgyújtottak,
majd a menekülőket megverték, meglincselték vagy
lelőtték.

Az USA déli államaiban
óriási, a fehér lakosság körében 70-80 százalékos volt a klán
támogatottsága, míg északon épp ellenkezőleg. Sőt, a „jenkik” még gúnyt
is űztek a társaságból a fejükre húzott fehér párnahuzat miatt: két
sarka úgy állt a fejükön, mint a „kiscica füle” – jegyzi meg a
történész. 1867-ben N. B. Forrest, egykori déli tábornok megpróbálta
centralizált, paramilitáris szervezetbe összefogni az országszerte
működő csoportokat, de nem járt sikerrel – a klán tagsága nem az az
„egyszerre menetelő” típus volt.

Idővel háttérbe szorult az ideológia, az erőszak
elharapózott: a feketék mellett célponttá váltak az érdekeikért kiálló,
úgynevezett „niggernyalók” és zsidók is, elszaporodtak a vagyon elleni
támadások, bankrablások. Ezekben valós klántagok is részt vettek, de a
különböző bűnözői csoportok is hamar rájöttek, hogy fehér csuklyával
könnyen megzavarhatják a rendőrséget. A kormány 1871-ben meghozta az
úgynevezett Klán-törvényt, és a hadsereg bevetésével felszámolta a
Ku-Klux-Klant. Becslések szerint ekkor mintegy ötezer tagja
volt.

[…]

Ahogy gyűlt a pénz és nőtt a hatalom, úgy erősödtek a
hatalmi harcok is a klánon belül, dagadtak a botrányok a szervezet
körül. Végül adócsaláson „buktak le”, az amerikai adóhatóság 1944-ben
elkobozta a Ku-Klux-Klan vagyonát – történetük ezzel hivatalosan véget
ért.

Az 1960-as évek közepétől
azonban több, egymástól független szervezet alakult különböző néven, de
fehér csuklyával, a korábbiakkal megegyező háttérrel, ideológiával és
módszerekkel. Akcióik főként a fekete polgárjogi mozgalom ellen
irányultak, de ellenségnek kiáltották ki a katolikusokat – a klán
tagsága minden korszakban angolszász protestánsokból állt –,
abortuszklinikákat támadtak meg, célba vettek jóformán mindenkit, aki
ellenük emelt szót, akinek a tevékenységét „károsnak” ítélték.


1968-tól a mozgalom kifulladt, és csak napjainkban,
az első színes bőrű amerikai elnök megválasztásával érzékelhető egy
„újabb hullám”. Obama színre lépésével megtízszereződött a
szélsőjobboldali csoportok száma, de tevékenységük ma még a
kukagyújtogatásban és a falfirkálásban ki is merül.