Mennyire tekinthető valósnak, és mennyiben
csak történészi képzelgésnek a Kállay Miklós miniszterelnökségéről az
elmúlt évtizedekben kialakított kép? Többek közt ez is kiderül Joó
András elemzéséből, aki az 1942-44 közötti magyar külpolitika
lehetőségeit mutatta be nemrég megjelent könyvében. (Forrás:
Múlt-kor)

Magyarországra
úgy köszöntött az 1942-es esztendő, hogy hazánk hadiállapotban állt a
Szovjetunióval és Nagy-Britanniával. Budapestről – német nyomásra – az
Egyesült Államoknak is hadat üzentek. Az 1942. március 9-én hivatalba
lépő Kállay Miklós legfőbb feladata viszont abban állt már, hogy a
második világháborúból fokozatosan kivezesse az országot. Kállay, eltérő
körülmények közt, Teleki Pál nyomdokain kívánt haladni, kinevezése
mögött befolyásos tényezők munkálkodtak, akik személyét szóba hozták, s
így „lassanként meggyőződéssé vált” – írta a kor egyik fontos tanúja
Kornfeld Móric -, hogy rajta kívül „nincs is más”.

A magyar külpolitika az 1938 és 1941 között elért területi
nyereségek megőrzésére, illetőleg egy a háborús vereségből következő
újabb Trianon elkerülésére törekedett. A külpolitika a háborús
körülmények között lényegileg különbözött a békeidők során megszokottól,
a titkosszolgálati tényezőknek és háttérfiguráknak nagyobb szerep
jutott. A háború egyúttal a veszélyeztetett kisállami lét alapvető
kérdéseit vetette fel, súlyos dilemmák elé állítva a magyar
kormányfőt.

Kállay alakjáról mindemellett jobbára
tragikomikus színezetű kép maradt vissza történelmi tudatunkban, néhány
visszatérő közhely ötlik fel bennünk újra és újra a „Kállay-kettős”-ről
vagy az úgynevezett „hintapolitikáról”. Korábban a hazai szakirodalom
meghatározó eszmefuttatásainak sem sikerült – kevés kivételtől
eltekintve – túllépniük az osztályszempontú „rendszermentés”, valamint a
fatalista „kényszerpálya” elméletek gondolatkörén. Nem váltak
átláthatóvá a Magyarország sorsát végül eldöntő bonyolult és rejtett
összefüggések sem.

A könyv a második világháborús
magyar külpolitika vélt és valós lehetőségeit is szembesíti egymással,
így megtudhatjuk, hogy milyen szerepe volt a hazai diplomáciában a
zsidókérdésnek, vagy hogy mennyire lehetett észérvekkel fellépni a német
vagy épp olasz törekvésekkel szemben. Körvonalazódnak a problémás
kérdések is, azaz hogy milyen esélyei voltak, és lehettek volna egy
esetleg balkáni brit partraszállásnak, vagy pedig annak részletei, hogy a
magyarok miért nem tudtak, és miért nem akartak közeledni a román és
szlovák illetve cseh emigráns diplomatákhoz. A probléma Moszkvával is
fennállt: a könyv részletesen elemzi a kor vezető diplomatáinak
félelmeit vagy épp reményeit a kapcsolatfelvétel kockázatai miatt.
Végül, de nem utolsósorban a megszálláshoz vezető utat követhetjük
nyomon, és olvashatunk a rejtélyes Veréb-misszió történetéről is.

Ez a kötet az összefüggések feltárására tesz
kísérletet, Kállay tevékenységének értékelésekor arra irányítva rá a
figyelmet, amit számunkra a legvilágosabban Bibó István szavai mondanak
el, amelyek szerint Közép- és Kelet-Európa népeinek külpolitikáját végső
soron „nem elvek” és nem „lelki habitusok”, de még „nem is tárgyi
érdekek” döntötték el, hanem „kizárólag területi vitáikból fakadó
pozíciójuk.”

Joó András: Kállay Miklós
külpolitikája. Napvilág Kiadó, Bp., 2008. 340 o. 2600 Ft.
Politikatörténeti Füzetek

A Múlt-kor
eredeti cikke »