A
Bolyai-díjat idén dr. Ritoók Zsigmond filológus-ókorkutató, az ELTE
nyugalmazott tanszékvezetője kapta. A 79 éves professzorral az Index
készített interjút.

Ön az első díjazott, aki társadalomtudományt
képvisel. Mi az üzenete annak, hogy most, amikor a társadalom több
szinten is válságban van, egy ókorkutató kapta a
Bolyai-díjat?

A díjat
olyan emberek alapították, akik a gazdasági életben tevékenyek. Ha az ő
tudtukkal és beleegyezésükkel egy humán tudomány képviselője kapja a
díjat, ez azt az üzenetet hordozza, hogy léteznek olyan értékek,
amelyekre az embereknek ínséges körülmények között is szükségük van, sőt
amelyek nélkül meg sem tudnak élni. Ha szabad az én kicsi esetemet egy
sokkal nagyobbal összehasonlítani: amikor Leningrádot a második
világháborúban ostromzár fogta körül, és éheztek az emberek,
hangversenyt rendeztek. Ezzel akarták bizonyítani, hogy bár koldusok,
nem mondanak le a kultúráról. Azt hiszem, ma hasonló üzenetet hordoz az,
hogy engem díjaztak.

Már amikor 1948-ban érettségizett, tudta,
hogy ókorkutató szeretne lenni. Mi szólt ehhez akkor a
környezete?

Édesapámat
sokan le akarták beszélni arról, hogy a fiát ilyen pályára engedje. Ő
gépészmérnök volt, és akkoriban éppen ez volt a divatos szakma, így
olyan rokon is akadt, aki egyenesen azt mondta, hogy édesapám vegyen
engem kézbe, tanulja át velem a fizikát, a matematikát és legyen belőlem
gépészmérnök. De ő azt mondta, neki apaként nem az a feladata, hogy
helyettem pályát válasszon, hanem hogy minden lehetőséget megadjon, hogy
én egy pályán elindulhassak. Hogy aztán ezen a pályán mire viszem, az
már az én dolgom. Nagyon hálás vagyok neki azért, hogy így
gondolkodott.

Egy tudósnak nehéz összeegyeztetnie a
kutatást a tanítással. Ön hogy oldotta meg ezt a
konfliktust?

Tizenkét
évig tanítottam középiskolában, és bár nagyon boldog tizenkét év volt
ez, nehéz volt kutatni, mert egy középiskolai tanár munkája sok
adminisztrációval, miegymással jár. De ott sem szakadtam el egészen a
tudománytól. Később a tanárság is szenvedélyem maradt, éppúgy, mint a
tudomány. Ha az embernek van mit tanítania, akkor az egy élvezetes
feladat. Ha nincs mit tanítani, akkor probléma lesz, mert a tanítványai
lassan utolérik és elhagyják őt. Ezért szerencsés, ha a tanítás
tudományos szenvedéllyel párosul, mert akkor az ember állandóan kész
arra, hogy tovább tanuljon, mindig új dolgokat fedezzen fel és tanítson.
Ma is tanítok még a doktori iskolában, és volt tanítványaim – azóta
szintén tanárok – meghívására.