Hetven éve, Lengyelország lerohanásakor a németbarát Magyarország több mint százezer lengyel menekültet fogadott be. A lengyelek ruhát, élelmet, szállást kaptak, gyermekeik lengyel iskolákban tanulhattak. (Forrás: Hírszerző)

Az ide érkező lengyel katonák többsége nyugatra menekült tovább, és beállt a szövetséges hadseregbe – harcolni a mi szövetségesünk, Németország ellen. A lengyelek a mai napig hálásak Magyarországnak: ebben a hónapban „Lengyel szeptember” címmel egy hónapos országos ünnepségsorozat emlékezik a hetven évvel ezelőtti eseményekre.

[…]

Hetven éve Lengyelország lerohanásával kezdődött meg a második világháború. Szeptember elsején a németek, pár hét múlva keletről a Szovjetunió támadta meg az országot, melynek hadserege reménytelenül szállt szembe a támadókkal, és hamar kapitulálni kényszerült. Az ezt követő évek Lengyelország újabb tragédiáját hozták: a szétdarabolt országban a nácik a zsidókat kezdték kiirtani, nem bánva kesztyűs kézzel a lakosság többi részével sem, míg a szovjetek a Katyn-i és a többi tömeggyilkossággal a lengyel katonatisztek, rendőrök, határőrök, értelmiségiek tízezreit mészárolták le, míg családtagjaikat szovjet közép-Ázsia pusztáira deportálták, embertelen körülmények közé.

A háború elején meginduló lengyel menekültáradat biztonságos menedéket talált viszont Magyarországon. Abban az országban, mely elvileg a támadó németek szövetségese volt, és Lengyelországgal közös határát is a német segítséggel végrehajtott területi revíziónak köszönhette. Teleki Pál kormánya akkor már rajta volt azon a skizoid kényszerpályán, melyet a németekkel való szövetség, és ugyanennek a veszélyei miatti kibújási kísérletek egyidejűsége jelentett, s amely végül a Jugoszlávia megtámadásában való részvétellel a háborúba belesodródáshoz és Teleki miniszterelnök öngyilkosságához vezetett.

A lengyel támadáskor azonban a magyar kormány még képes volt ellenállni a német nyomásnak. A magyar vezetés sem katonai segítséget nem volt hajlandó adni a németeknek, sem az ország területén áthaladó vasutak használatát nem engedélyezte. A lengyelekkel való lakossági és politikai szimpátia ugyanakkor már az első pillanattól nyilvánvaló volt. Bár a hivatalos propaganda, részben a németek megnyugtatására, a német álláspontot képviselte, országszerte szimpátiatüntetések zajlottak, majd a kormány hivatalosan is engedélyezte a menekültek befogadását, akiket kevés kivételtől eltekintve jó szívvel fogadtak Magyarországon.

Több mint százezer menekült, többnyire katona érkezett Magyarországra. A katonáknak országszerte táborokat állítottak fel, – összesen száznegyvenet – ahol papíron hadifogolyként, internáltként őrizték őket, valójában azonban ennél szabadabban élhettek. A polgári lakosságnak a legkülönfélébb módokon próbáltak segíteni: kezdetben családoknál, rögtönzött szálláshelyeken, majd később szervezettebb körülmények között szállásolták és látták el őket.

A menekültek ügyének kezelése mind magyar, mind lengyel részről hivatalos állami szinten történt. A magyar kormány elismerte a Magyarországon működő lengyel nagykövetséget, létrejött a lengyel-magyar menekültügyi bizottság. Id. Antall József államtitkár, a néhai miniszterelnök apja irányította a lengyel menekültek megsegítését, amibe bekapcsolódtak hazai szervezetek és a Nemzetközi Vöröskereszt is. A lengyel gyerekek oktatására iskolahálózat szerveződött: a – világon – első lengyel gimnáziumot Zamárdiban hozták létre, már 1939 októberében. Ez később Balatonboglárra költözött, de iskola működött például Egerben, Kadarkúton és Keszthelyen is.

A németek nem nézték jó szemmel a történeteket, de ellene az 1944 márciusi megszállásig nem sokat tudtak tenni, akkor viszont üldözni is kezdték a Magyarországon lévő lengyeleket és magyar segítőiket. Addigra azonban már a menekültek nagy része távozott. Egy részük haza, nagyobbik részük – újabb történelmi paradoxonként – a magyar hatóságok hallgatólagos beleegyezésével Jugoszlávián át azokba a nyugati szövetséges országokba, ahol beléptek az újjáalakuló lengyel hadseregbe.

[…]

A Magyarországon letelepedett, és a lengyelországi lengyelek is a mai napig számon tartják Magyarország segítségét. Krakkóban 1959 óta működik a Boglári  Egyesület (Towarzystwo Boglarczycy), melynek tagjai egykor a balatonboglári lengyel gimnáziumban tanultak. Az eseményeket több magyar és lengyel könyv is feldolgozta már. Az ország számos pontján őrzi emléktábla a hetven évvel ezelőtti események helyi vonatkozásait, s ezeken a helyeken, Komáromtól Zamárdiig, Budapesttől Mórahalomig zajlanak augusztus 31-től szeptember 30-ig azok a megemlékezések, ahol a két ország politikusai, a lengyel kisebbség képviselői, és az események máig élő részesei és szemtanúi emlékeznek a magyar történelem kevésbé ismert, ám annál pozitívabb fejezetére.

Olvassa el a Hírszerző teljes cikkét »