A holokauszt
április 16-ai emléknapja kapcsán több helyről is elhangzott: a magyar
társadalom jószerével nem is igazán tudja, „mire fel” ír elő emlékezést
az állami rendtartás.
(Forrás: HVG-Bedő Iván)

Generációk nőttek-nőnek fel ugyanis anélkül, hogy a
felelősség kérdéséről világosan fogalmazó tankönyvekből szereznének
ismereteket. „Amíg a budai Vár ügyében nem merjük kimondani, hogy az
1944-ben a náci SS egyik utolsó bástyája volt, és hogy a védelmében való
magyar részvétel nem közös erény, hanem közös vétek volt, addig hogyan
fogalmazhatna egyértelműen az iskola, akár csak ebben a kérdésben is?” –
mond példát Szabolcs Ottó, az Eötvös Loránd Tudományegyetem (ELTE)
tanára, a Magyar Történelmi Társulat tanári tagozatának elnöke arra,
miféle bizonytalanságok, elhallgatások, kitárgyalatlanságok szegényítik
el azokat a tankönyveket, amelyek segítségével az új nemzedékeknek
közelebb kellene jutniuk a történelmi folyamatok megértéséhez. Mindezt
tovább nehezíti, hogy – a szakember megfogalmazása szerint – „gyakran a
tanárok közt is árkok, sáncok, kínai falak húzódnak”.

Nem véletlen hát, hogy egy hét éve – Kovács Mónika, az
ELTE Pszichológiai Intézetének tanársegédje által – kezdett, a 20.
századi magyarországi zsidóüldözés tankönyvi interpretációit elemző
vizsgálat ellentmondásos helyzetet tárt fel. A tanulmány tipikusnak
mondja, hogy „kevés szó esik a két világháború közti Magyarország
szellemi és politikai életét átjáró politikai antiszemitizmusról, (…) a
tanárra bízva annak magyarázatát (…), vajon miért tartották számon
sokan kortársaik »zsidó származását«”. Az erre adott
magyarázatokban támpontként legfeljebb annak a sztereotípiának az
ismételgetésére futja, miszerint az 1919-es magyar tanácsköztársaság
kommunista (és szociáldemokrata) vezetői közt sok zsidó származású volt.
No meg olyan önleleplező megfogalmazások, amilyet például Sipos Sándor
írt a szakmunkásképzők számára 1997-ben forgalomban levő
történelemkönyvébe. A szerző ugyanis a második világháborút megelőző
időszak Németországában „egyetlen jelentős idegen elem”-ként
aposztrofálja a zsidóságot.

A
miértek és a hogyanok megértését nehezíti, hogy a Horthy-Magyarországon
hozott „zsidótörvények hatásának és jelentőségének elemzése a legtöbb
könyvből kimarad, így kérdéses, hogy a tanulók milyen következtetésekre
jutnak” – kritizál Kovács Mónika. Szerinte „a legtöbb könyv a törvények
megszületését olyan kontextusba helyezi, mintha azok
»csak« egy kisebbség törekvéseit tükrözték volna,
vagy kizárólag német nyomásra keletkeztek volna”, s ezzel kétségtelenül
csökkenti az 1944 márciusáig független kormányok felelősségét a
zsidóellenes intézkedésekért.

Jellemző sugallatot hordoz például Horváth Csaba
tankönyvének a háborús veszteségekről szóló bekezdése is, amely az
elhurcolt, illetve a még saját hazájukban megölt zsidókat a harci
cselekmények során elvesztett „egyéb” polgári áldozatok kategóriába
olvasztja. Kovács Mónika szerint a történtek szimplifikálása odáig megy,
hogy a könyv a felelősség kérdését éppúgy nem említi, mint a
kétségkívül létező zsidómentéseket. Az egyetlen ez ügyben megemlített
név Horthyé: „400 ezer zsidót hurcoltak el, amíg Horthy le nem állította
ezt” – áll a tankönyvben. Amivel viszont a szerző – talán szándékával
ellentétben – nem pozitív, hanem negatív színben tünteti fel a
kormányzót. „Hiszen ha egyetlen intéssel leállíthatta a deportálásokat,
miért csak az egész vidéki zsidóság elhurcolása után jutott az eszébe?” –
kérdi Kovács.

Miközben „a magyar
felelősség kérdésének tárgyalása sok könyvből kimaradt, feltűnően
sokszor használtak a szerzők alany nélküli mondatokat” – írja a
tanulmány. Igaz, talál jó tankönyveket is. Ide sorolja az 1996-ban,
Hosszú Gyula tollából megjelent, A század fele, 1914-1945 című
tankönyvet – hozzátéve, hogy 2002-ben Hosszú egy kifejezetten a
holokauszttal foglalkozó segédkönyvet is kiadott, amelyben – a Regio
folyóirat egy tavalyi méltatása szerint – a szövegek és az illusztrációk
„hiteles képet adnak a kor szereplőiről, az elkövetőkről, az
áldozatokról éppúgy, mint a be nem avatkozókról és az embermentőkről”.
Nem kerüli meg a magyar felelősséget Jóvérné Szirtes Ágota és
munkatársainak könyve sem, például amikor hivatkozik a budapesti német
követ, Veesenmayer nürnbergi vallomására is, miszerint a vidéki zsidóság
deportálása „ilyen gyorsan és ennyire súrlódásmentesen csak a magyar
kormány teljes segítségével volt lehetséges”.

Nemrég valóságos ostromállapot alakult ki Salamon
Konrádnak, az ELTE Tanárképző Főiskolai Kar tanárának középiskolai
történelemkönyve körül. Főként mivel az 1990-es évek eleje óta jórészt e
könyv alapján állítják össze az egyetemek a történelemfelvételik
kérdéseit. Az is tény, hogy a könyv már a tizedik kiadást élte meg, s
így példányszáma – éppen az említett kitüntetettsége okán – messze
meghaladja versenytársaiét (a második helyezettből csak feleannyit
nyomtak). A már idézett Szabolcs Ottó, a Salamon-könyv egyik szakmai
lektora szerint a mű sokak által kárhoztatott kedvezményezettségének
indokolása nem nélkülözte a logikát: „nem lehet kitenni a tanulót annak,
hogy olyat kérdezzenek tőle, ami nincs a tankönyvben”. Ennek
megfelelően inkább történelmi tradíciónak, mintsem – adat sincs erre –
hatósági döntésnek kell tekintsük, hogy az 1990-es évek elején az MDF
országos választmányának ügyvivőjeként is működő szerző könyve ily
kiemelt szerepet kapott. Annak ellenére – vagy
épp ezért -, hogy a Történelemtanárok Egyletének az interneten is
olvasható szakvéleménye szerint „esetenként harcos konzervativizmus”
jellemzi. Miklósi László, az egylet elnöke – aki Salamon könyvét
„küldetéstudatosnak” mondja – mindenesetre nehezményezi, hogy a
minisztériumban évek óta nem talál meghallgatásra az egylet kérése: az
egyetemek a felvételi kérdésekben az összes tankönyv közös
ismeretanyagát vegyék
figyelembe.

Ami a tankönyvkínálatban, illetve az egy-egy
tankönyvben elérhető kiegyensúlyozottságot illeti, ezt Salamon Konrád a
HVG kérdésére válaszolva olyan utópiának nevezte, „amelyet sohasem ér el
az ember, és amelyet kár is lenne hajkurászni”. Ennek fényében akár
okafogyottnak is tűnhetnek a Salamon-könyv legkitartóbb bírálójának,
Karsai Lászlónak, a Szegedi Egyetem történészprofesszorának
észrevételei, aki nagyon sok minden mellett azt veti kollégája szemére,
hogy relativizálja, mérsékli a hazai zsidóság sorsáért viselt
felelősséget is.

Alapjában kedvezően
véleményezte Salamon könyvét Ormos Mária, a Pécsi Tudományegyetem
történészprofesszora. „Mindenekelőtt a szerző elfogulatlanságát emelem
ki” – írta. Ám neki is voltak bíráló megjegyzései – például a nácik
zsidóirtó programjának tankönyvi kezeléséről: „Nem tartom jó
megoldásnak, hogy az Endlösung néhány apró betűs sorba, illetve a
margóra kerül.” Ezzel kapcsolatban Salamon a HVG-nek nyilatkozva főként
terjedelmi okokra hivatkozott. Ugyanezzel indokolta azt a többek által
hangoztatott – több mint – hiányosságot, hogy a már nyelvtanilag is
személytelen általános alanyok, valamint szenvedő szerkezetek –
helyenként szembetűnő – alkalmazásával eleve körvonalazatlanná teszi a
felelősség kérdését. Karsai konkrét példaként rója fel az 1941-ben
frissen Magyarországhoz csatolt területekről elhurcolt zsidók
tragédiájáról (HVG, 1994. április 2.) írottakat: „A kamenyec-podolszkiji
mészárlás kapcsán el kellett volna mondani, hogy a deportálást a magyar
csendőrség hajtotta végre, a határról pedig a honvédség szállította a
zsidókat tovább, a tömeggyilkosságokat pedig németek és ukrán cinkosaik
hajtották végre. Salamon passzív szerkezetű mondatából azonban nehéz a
gyilkosok állampolgárságára még csak következtetni
is.”

„A világháború és ezen belül a
holokauszt kérdéskörét tudatosan vettem a lehető legszűkebbre, mert az
volt a véleményem, hogy a tanulók ne csak a két világháborút és a
szörnyűségeket tanulják. Úgyis van elég szörnyűség a 20. században” –
magyarázza attitűdjét a szerző. Amit azzal egészít ki: „hogy a fasiszták
és a nácik rosszat csináltak, azt már régóta senki sem vitatja, de
újdonság, hogy ugyanilyen kártékonyak voltak a kommunisták, bármilyen
nemesen hangzottak is az eszményeik. Elképzelhető, hogy ez adott esetben
a stílust kissé erőteljesebbé tette.” Sokan azzal mentegetik a
Salamon-könyvet, hogy közvetlenül a rendszerváltás után talán
indokolható volt a szemlélete. Mint a Nemzeti Tankönyvkiadó által a HVG
rendelkezésére bocsátott lektori jelentésben Kardos József, az ELTE
professzora írta: „A régi szemlélet megtörése, a történelemtanároknál is
mutatkozó zavar és bizonytalanság akár leegyszerűsítő egyértelműséget,
radikális állásfoglalást igényelt.” Mindazonáltal azt is hozzátette: „A
kor változása, az állampárti ideológia bukása, a jogállamiság
megszilárdulása, a konszolidáltabb körülmények azonban már
differenciáltabb megközelítést is elbírnak, sőt igényelnek.”