Az
emberiség történetének egyik legsúlyosabb katasztrófájaként tartják
számon a spanyolnáthát.
(Forrás: Magyar Hírlap)

Az emberiség történetének egyik legsúlyosabb
katasztrófájaként tartják számon a spanyolnáthát. Az 1918–19-es
világjárvány több áldozatot szedett, mint az első világháború vagy mint
negyedszázad alatt az AIDS. A betegséget a madárinfluenza megjelenése
állította a figyelem középpontjába – különösen amióta kiderült, hogy a
két kórokozó genetikailag ijesztően hasonlít. 

 
Albert Gitchell, az amerikai hadsereg
szakácsa 1918. március 4-én, a kansasi Fort Rileyben rosszul lett, láza
hirtelen negyven fok közelébe szökött. Nem tudtak segíteni rajta,
röviddel később meghalt – ő lett a spanyolnátha első név szerint ismert
áldozata. A következő két napban 521 bajtársa betegedett meg, a járvány
pusztító útjára indult.

A
spanyolnátha tehát nem spanyol eredetű, minden bizonnyal amerikai
katonák hurcolták be Európába, ahol már csaknem négy éve dúlt az első
világháború. A németek ugyanakkor, 1918 márciusában indították meg
utolsó, elkeseredett offenzívájukat a nyugati fronton. Nyárra, amikor az
antant ellentámadásba lendült, a járvány második hulláma elérte a
franciaországi Brest kikötőjét (és ezzel egy időben Nyugat-Afrikát). Ám a
hadicenzúra, mint minden rossz hírt, letiltotta a rejtélyes betegségről
szóló jelentéseket. Csak valamivel később, a semleges Spanyolországban
írták le a kórt, innen ered az elnevezése – jóllehet a spanyolok
francianáthának hívták.

„Hullanak, mint a legyek”

A pandémia néhány hónap alatt
végigsöpört a földkerekségen Alaszkától Dél-Afrikáig, Brazíliától a
Fidzsi-szigetekig, pedig az idő tájt még nem volt polgári légi
közlekedés. Magyarországra augusztusban ért el a járvány. Világszerte
legkevesebb huszonötmillió ember halálát okozta, de újabban még ennél is
többre: negyven-, ötven-, sőt százmillióra becsülik az áldozatok
számát. Ez a bolygó akkori kétmilliárdos népességének egy-öt százaléka. A
spanyolnáthát minden negyedik, ötödik ember elkapta a világon, és
csupán néhány kisebb, elszigetelt terület úszta meg regisztrált eset
nélkül.

A betegség rendkívül gyors
lefolyású volt. A fertőzöttek egyik óráról a másikra, látszólag minden
előzmény nélkül produkáltak szörnyű tüneteket. Bőrük elkékült, vért
köhögtek, és sokan közülük már másnap meghaltak. „Csak órák kérdése:
levegőért kapkodnak, és megfulladnak. Iszonyatos. Ki lehet bírni, ha
meghalni látsz egy, két vagy húsz embert, de ahogy ezek a szegény
ördögök hullanak, mint a legyek, azt nem bírom idegekkel” – írta
naplójába egy amerikai katonaorvos.

A spanyolnátha másik sajátossága az volt, hogy főleg
nem a legvédtelenebbnek hitt gyerekeket és öregeket támadta meg, hanem
az életerős fiatalokat. Elég végigböngésznünk a leghíresebb áldozatok
névsorát: Apollinaire francia költő és Kaffka Margit írónő 38, Egon
Schiele osztrák festő 28, a bolsevik Szverdlov, Lenin bizalmasa 34 éves
volt, amikor végzett vele a betegség.

Európában a százezres hadseregek mozgása, a háborús
körülmények csak rontottak a helyzeten. A járvány kitörése tömeges
dezertálásokat váltott ki, és szinte kikényszerítette a harcok
befejezését: a spanyolnátha fél év alatt több áldozatot szedett, mint a
háború négy esztendeje, gáztámadásokkal, Verdunnel, Isonzóval, végtelen
lövészárkokkal együtt. A hátországokban bezárták az iskolákat,
színházakat, mozikat, szórakozóhelyeket, néhol a templomokat is. Egy
amerikai városban még a kézfogást is megtiltották. A fertőzötteket
karanténba zárták, sok településen fegyveres őrök vigyáztak arra, hogy
senki se hagyhassa el a vesztegzár alá vont épületeket – de a járványt
nem tudták feltartóztatni. A halottakat gyakran tömegsírokba temették.

Azt hitték, a pestis
éledt újjá

Az
orvosoknak nem sikerült azonosítaniuk a kórokozót – vírus helyett
baktériumra gyanakodtak –, így reményük sem volt ellenanyag
kifejlesztésére. Az Egyesült Államokban az egyetlen, újdonságként már
létező gyógyszert, az aszpirint sem merték alkalmazni, mert német
gyártmány volt, és attól féltek, hogy az ellenség mérget kevert bele.
Akadtak, akik a középkori pestis újjáéledésének hitték a betegséget. A
járvány Indiában szedte a legtöbb áldozatot, 10–17 milliót, majd 1919-re
elérte Ausztráliát. Addigra azonban legyengült a vírus – a H1N1, ahogy
később elnevezték –, egyre többen gyógyultak fel a fertőzésből. A
pandémia másfél év alatt lecsendesült, majd véget ért.