Száznyolcvan
éve, 1827. február 17-én halt meg Johann Heinrich Pestalozzi svájci
pedagógus, oktatásreformer, aki úgy lett a neveléselmélet egyik
legnagyobb alakja, hogy saját iskolai tanulmányait nem fejezte
be.
(Forrás: Múlt-kor/MTI)
1746.
január 12-én született Zürichben egy Itáliából bevándorolt,
elszegényedett család sarjaként. Orvos apját ötéves korában vesztette
el, ettől kezdve édesanyja és nőrokonai nevelték, ami döntő hatással
volt későbbi nézeteire. Pedagógiájában központi szerepet kapott az anya,
az anyai szeretet és nagy teret hagyott a spontán érzelmeknek. A
túláradó anyai szeretet azonban határozatlanná, lággyá is tette,
játszótársai sokat gúnyolták fiús játékokban ügyetlen
pajtásukat.
Pestalozzi iskolai
tanulmányait nem fejezte be, a felvilágosodás eszméitől
felvillanyozódva, Rousseau tanításait követve vissza akart térni a
természethez. Megvett hát egy elhagyott birtokot és gazdálkodni kezdett,
ám gyorsan csődbe jutott. Pestalozzi menteni akarta a menthetőt, így
átállt a gyapotfonásra – a munkaerőt negyven szegény gyermek
biztosította, akiket nem kizsákmányolni, hanem nevelni akart. Sok
sierrel most sem járt, vállalkozása tönkrement, s 1779-ben az utolsó
gyermeket is el kellett bocsátania.
Ezután két évtizedig nem volt módja elképzeléseinek
gyakorlati kipróbálására, sokszor a legnagyobb ínség közepette,
magányosan élt és csak írásokat publikálhatott. Elveit először Egy
remete esti órái címmel aforizmákban fogalmazta meg, majd az egyszerű
népnek szánva közérthető regényformában is kiadta Lénárd és Gertrúd
címmel. A négykötetes regény viszonylagos siker lett, így Pestalozzi
1782-ben megjelentette második népkönyvét is Kristóf és Elza címmel. Bár
javaslatai a hivataloknál süket fülekre találtak, a könyv egyes
részleteit a lelkészek a szószékről olvasták fel, kalendáriumokba is
bekerült, szerzőjét pedig 1792-ben a Francia Köztársaság Polgára címmel
jutalmazták. 1797-ben publikálta nagyszabású történetfilozófiai
értekezését Vizsgálódásaim a természet menetéről az emberi nem
fejlődésében címmel.
A cselekvés
ideje 1798-ban érkezett el számára, amikor a francia forradalmi seregek
behatoltak Svájcba, s az új Helvét Köztársaság őt bízta meg, hogy
Stans-ban gondoskodjon a hadiárvákról. Egy gazdasszony segítségével
látta el, nevelte a majd száz gyermeket, de a munka felőrölte erejét. A
sors megint nem volt kegyes hozzá: amikor már mutatkoztak volna
eredmények, a kormány hadikórház céljaira lefoglalta az
épületet.
Pestalozzi ezután pár évig
egy iskolát igazgatott, 1801-ben a Hogyan tanítja Gertrúd gyermekeit
című értekezésében összegezte az oktatásról vallott legfőbb elveit, majd
1805-ben bennlakásos iskolát alapított Yverdonban. Hírneve nőttön nőtt,
az intézménybe az egész világból érkeztek a tanítványok és a módszere
iránt érdeklődő pedagógusok, Magyarországról Brunswick Teréz és gróf
Esterházy Miklós kereste fel.
A
hírnévnek azonban nem kívánt következményei is lettek: az iskola nem
tudott mindenkivel csodát művelni, ráadásul Pestalozzi finoman szólva is
híján volt a vezetői képességeknek. A szabadjára engedett tanárok közti
vita gyűlölködéssé fajult, a légkör megromlott és az intézmény
fokozatosan elvesztette népszerűségét; Pestalozzi csalódottan,
elszegényedve vonult vissza 1825-ben. Egy évvel később még megírta
Hattyúdalát és éppen egy újabb szegényintézet alapítását tervezte,
amikor 1827. február 17-én elhunyt.
Pestalozzi összefüggő, logikusan felépített rendszert
soha nem dolgozott ki. A nevelés szempontjából legfontosabbnak a
családot tekintette, amely minden erkölcsi, értelmi és testi nevelés fő
színhelye, központi alakja pedig az édesanya. Szerinte a gyermekben
eleve benne rejlenek az erők és az ösztönök, a nevelőnek csak ezek
kifejlesztéséről kell gondoskodnia. Ezek az erők az ismerés, az akarás
és a művészet (régi magyar szóval tehetés). Az ember etikai fejlődésének
három állomását különítette el: a természetes állapotot, a társadalmi
állapotot és a harmóniát jelentő tiszta erkölcsöt, ahová csak az egyéni
erőfeszítések révén lehet eljutni.
Pedagógiájában a gyermek sajátosságaira épített, s
messzemenően figyelembe vette egyéni fejlődésüket. Előnyben részesítette
a csoportmunkát az egyéni tanulással szemben, de a tanulócsoportokat
nem az életkor, hanem a képességek szerint alakította ki. A már ismert
dolgokból vezette le az új ismereteket, fokozatosan jutott el az érzéki
benyomásoktól a tiszta fogalmakig.
Tanításainak hatása legkorábban és legerőteljesebben a
népiskolai tanítóképzés terén érvényesült. Módszerei széles körben
elfogadottá váltak, pedagógiai elveinek többsége része lett a modern
általános iskolai nevelésnek, még a XX. század elején is számos
reformmozgalom volt visszavezethető szellemi örökségéhez.