A királyságról is vizionáló Boross Péter exkormányfő, Orbán Viktor alkotmányozó bizottságának tagja a Heti Válasznak adott interjújában mintegy mellékesen vetette oda: kívánatos, hogy „15-20 évig egyetlen, közös történelemtankönyvet” használjanak az iskolákban. (Forrás: HVG)

„A magyar szellemiséget kifejező szigorú fellépés lenne ez a mai anarchikus posvánnyal szemben” – tette még hozzá, újra megnyitva ezzel a történelem tanítása kapcsán időről időre fellángoló ideológiai csatározásokat. Jakab György tudományos kutató (egyben gyakorló történelemtanár és tankönyvíró) a HVG-nek úgy fogalmazott, e frontnyitás immár másfél százados hagyomány. A magukra „rendszerváltókként” tekintő politikusok a dualizmus óta legalább 12-14 alkalommal próbálták meg felülről forradalmasítani a történelemoktatást, s ezzel párhuzamosan átíratni a tankönyveket.

Mégis, a kiegyezés óta a magyar oktatási rendszernek, rövidebb-hosszabb periódusokat leszámítva, a soktankönyvűség volt a hagyománya – derül ki Mészáros István 1989-ben megjelent tankönyvtörténeti monográfiájából. A tankönyv-engedélyeztetési procedúrát többnyire nehezen átlátható szakmai, pedagógia-módszertani, üzleti és személyi viták sorozata formálta, de még az 1930-as években is – amikor pedig komolyan „felsejlett az egytankönyvűség korszaka” – az ideológiai kulcstárgyakban legalább két tankönyv közül lehetett választani. Volt katolikus és volt protestáns, számos esemény és folyamat megítélésében egymással kimondatlanul vitázó történelemkönyv. Az 1945 és a röpke koalíciós időszak után a nagypolitikai kánontól való ideológiai tévelygésre a tankönyvíróknak nemigen volt lehetőségük, a késő kádári puha diktatúrában viszont metodikai köntösbe öltöztetve – s olykor skandalumot kiváltva – megnyilvánulhattak eltérő értelmezések is.

A rendszerváltást követően az iskolai történelemkönyvek – és azokban is leginkább a legutolsó fél évszázad értékelése – körül először 1992-ben szikráztak fel az indulatok, miután egy tájékoztatón egy oktatási minisztériumi tisztviselő szájából elhangzott: „az a tankönyv, amely a minisztérium támogatásával készül, meg kell feleljen bizonyos világnézeti elvárásoknak”. Az iskolák világnézeti semlegességét hirdető korban született, politikailag inkorrekt osztályharcos elszólás ma, úgy tűnik, kizárólagosságot vindikálna magának. „Az ideológiasemleges történelemoktatás hangoztatása a gyakorlatban sajnos értéksemlegességet, azaz a korábbi »deheroizálás« ravaszabb formáját jelenti” – fejtegette nemrégiben egy idén indult online történelemdidaktikai folyóiratban Salamon Konrád. A magát konzervatívként meghatározó történész egyike azoknak a tankönyvíróknak, akiknek műve(i) szerepel(nek) a 2010/2011-es tanév hivatalos tankönyvjegyzékében. Noha az általános és középiskolai történelemtankönyveket jegyző szerzők száma negyven körüli, a két iskolatípusban valójában 3-4 tankönyvcsaládról lehet beszélni. Jakab György arra hívta fel a HVG figyelmét, hogy a kicsemegézhető különbségek ellenére ezek a kötetek szakmai, didaktikai szempontból nem nagyon térnek el egymástól. A presztízsét világszerte jelentősen veszítő történelem tantárgy okításának igazi dilemmái ugyanakkor korántsem a tankönyvekkel, hanem a pedagógiai modellekkel kapcsolatosak. Azzal, hogy érdemes-e a lehetetlennel próbálkozva meghatározni azt az ismeretmennyiséget, amely alapján a történelem úgymond az élet tanítómesterévé válik, vagy inkább a „szakértelem” elsajátításának képességét kell megtanítani a diákoknak. E forrásközpontúnak nevezett metódus csak a legutóbbi években szivárgott be a magyar szakmai köztudatba és az iskolai gyakorlatba. Arra azonban, hogy lenne még teendő e téren, a múlt év augusztusában Kaposi József, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem adjunktusa említett egy jellemző példát egy Budapesten rendezett nemzetközi műhelykonferencián. E szerint a magyar diákok számára a történelem érettségi vizsgán a legnehezebb feladatnak az bizonyult, hogy fiktív életrajzi leírás alapján – történelmi atlasz segítségével –állapítsák meg, hogy az ungvári illetőségű magyar személy egy-egy esemény idején mely állam polgára is volt.

MURÁNYI GÁBOR eredeti cikke a HVG-ben »