Az
Óbudai Gázgyár rehabilitációja és a város vérkeringésébe való
bekapcsolása a főváros első nagyszabású barnazónás fejlesztési programja
lesz.
(Forrás: National Geographic)

Bár a tervek egyelőre homályosak, a hétvégén a
nagyközönség előtt átmenetileg megnyílt a hatalmas
zöldfelület.

A fiatal Széchenyi
Istvánnak első angliai utazásán, 1815-ben annyira megtetszett a
gázvilágítás, hogy elhatározta, megvalósítja hazájában is. Naplójában
így számol be élményeiről: „Angliában csupán három dolog az, amit az
embernek véleményem szerint meg kell tanulnia, és a többi mind semmi: az
alkotmány, a gépek és a lótenyésztés.”

Széchenyi és a gázfejlesztő
masinák

Az út során
idejét főleg a gépeknek szentelte, de a naplója tanúsága szerint a
gőzgép nem nyerte el tetszését: „A gőzgép a mi hazánkban felesleges. 4
vagy 6 ló erejét pótolja, ha kifizetődni akar, – márpedig kinek van
szüksége efféle szakadatlan munkára maga körül?” A sörgyártógépet is
gyűlöletes berendezésnek látja, lévén a sör az embert butítja és
álmosítja, s ha egy ilyen szerkezet nálunk egyszer működésbe lépne, hol a
pokolban adhatnák el a magyar mágnásuk savanyú boraikat? „Tehát csak a
gázfejlesztő masináknak feküdhettem neki – ehhez volt kedvem – és hogy
ebben kitartó voltam, vagy leszek, Cenk fogja hamarosan megmondani” –
fogadkozik Széchenyi naplójában.

A
XIX. század elején a gázvilágítás még Angliában is újdonságnak
számított, Budapesten a gázzal történő közvilágítást az 1850-es években
vezették be. A Légszesztársulat az első gázgyárat 1856-ban az akkori
Lóvásár – mai Köztársaság téren – építette fel. A XX. század elejére a
meglévő gázgyárak elavultak, és termelőképességük sem tudott lépést
tartani a növekvő fogyasztással, ezért a főváros 1908-ban úgy döntött,
hogy a meglévő gyárakat egy új, korszerű gázgyárral váltja ki. A
helyszínéül Óbudán, a hajógyári Duna-ág melletti Homokos-dülőt
választotta, mely egyebek mellett „városfejlesztési” szempontból is
előnyösnek mutatkozott, mivel elszigetelt elhelyezkedése miatt nem
kellett attól tartani, hogy a szomszédságra nézve terhes
lesz.

A főváros
büszkesége

„Az óbudai gázgyár
építése globális gondolkodásra vall. A barnaszenet a dorogi
szénmedencéből a Dunán uszályokkal úsztatták le, a városi gázt ugyanis
szénből állították elő. A gázgyár rakodója még mai is látható a
Duna-parton” – meséli Rajk László építész. A külföldi mérnökök által
tervezett gyár építői nagyvonalúan bántak a térrel, a gyárépületek
mellett óriási szabadterületek nyíltak. A várostól félreeső üzemhez
kapcsolódóan a vezetőség számára a Duna-partra villákat építettek, a
gyár tőszomszédságában pedig munkáslakótelep létesült óvodával,
postával, bolttal, vendéglővel, munkáskaszinóval, rendőrlaktanyával és
mentőállomással.

Az 1913-ban üzembe
helyezett gázgyárra méltán volt büszke a főváros, Európa legkorszerűbb
gázgyárának számított akkoriban. A békeidők utolsó nagy beruházása volt e
gyár megépítése, amellyel a főváros költséget nem kímélve, igazi
mintatelepet létesített. A szénalapú gázgyártás felett azonban hamar
eljárt az idő, a technológia néhány évtized alatt elavulttá vált, átadta
helyét a földgáznak. Az óbudai gázgyár 1988-ban hagyott fel a
termeléssel, ezt követően már csak adminisztratív feladatok folynak a
területen. A Gázművek 2004. decemberében költözött ki végleg a telepről,
maga mögött hagyva a dilemmát, hogy mi legyen az építészetileg
rendkívül értékes, de leromlott állagú közel száz éves ipari
létesítmények és a szennyezett talajú tágas, Duna-parti zöld terület
további sorsa?

Nehéz
megbecsülni a kármentesítés költségét

A területet birtokló főváros elsősorban a
kulturális/fesztivál-park jellegű fejlesztési irányt preferálja. Ez az
irány természetesen jelentős önkormányzati és állami támogatást
feltételez. A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma reméli, hogy a
hosszú ideje láthatatlan, állandó kiállító hellyel nem rendelkező
Országos Műszaki Múzeum itt végre helyet kaphat, de felmerült a
Közlekedési Múzeum átköltöztetése, és egy leendő, a szabadság valamint
emberjogi kérdéseket boncolgató múzeum kialakítása
is.

Alaptételnek tűnik azonban, hogy
a gázgyár kulturális-múzeumi-közösségi hasznosítása csak
profitorientált beruházások (pl. konferencia központ, gyógyszálló,
magánegyetem, esetleg Duna-part lakóövezetté alakítása)
keresztfinanszírozásával valósítható meg. De hogy pontosan mi is legyen a
terület sorsa, arra a fővárosi többségi tulajdonú Budapest Fejlesztési
és Városrehabilitációs Részvénytársaság készít részletes javaslatot. Ami
a jövőre nézve már most biztosnak tűnik, hogy a tágabb területen a
Graphisoft Park terjeszkedésével egy észak-budai „infopark” alakul.

Mielőtt azonban bármiféle beruházás
elkezdődik a gázgyár területén, el kell végezni az ipari tevékenység
utóhatásának környezeti kármentesítését: a talajszennyezettség
felszámolását, a talajvíz megtisztítását, a talajban elhelyezett tárolók
felszámolását és az épületek szerkezeti tisztítását. A kárfelmérési és
műszaki beavatkozási terv jelenleg készül, az előzetes tág becslés
szerint, a kár 2-10 milliárd között van. Nagymértékben csökkenti a
költségeket, ha a szennyezett talajt nem kell elszállítani, hanem
izolálva, a helyszínen ártalmatlanítva megoldható a
kármentesítése.