„Cohn-Bendit nem létező Prága-nyilatkozatának története arról szól, hogy e leegyszerűsítő felfogás hogyan teremt magának történelmi alátámasztást a semmiből.” Lőrinc László (a TTE Bizottmányának tagja) cikke az ÉS 2011. május 6-iki számában.

„Kíváncsi vagyok: amellett, hogy egy ilyen volt kommunistát, aki ráadásul a kommunista diktatúra mellett tört lándzsát élete jelentős részében, és most frakció-elnökhelyettes az Európai Parlamentben, ennyire akceptálnak, akceptálnának-e egy volt nácit?” – tette fel a kérdést Pesty László dokumentumfilmes a HírTv Civil kaszinó című műsorában 2011. január 28-án. Ezzel Daniel Cohn-Bendit-re utalt, aki kilenc nappal korábban kemény szavakkal illette az EP-ben a magyar médiatörvényt és Orbán Viktor miniszterelnököt.

A kérdés summázata volt egy beszélgetésnek, melyet Nagy Katalin műsorvezető azzal nyitott, hogy vajon „milyen erkölcsi alapon kéri számon a magyar miniszterelnökön a demokráciát az, aki jónak tartotta a Varsói Szerződés országainak együttes bevonulását Prágába? Ez az ember beszél?” Ehhez még Kiss Ulrich jezsuita atya hozzátette, hogy „Vörös Dany” maoistának tartotta magát, és barátja volt Fidel Castrónak.

Mindez azért lehetett meglepő, mert Cohn-Bendit-ről korábban mindennek nagyjából az ellenkezőjét lehetett tudni. Pontosabban csak 2011. január 20-áig, az EP-beli Orbán-vita másnapjáig. Ekkor terjedt szét az interneten az az állítás, hogy az európai zöldek frakciójának társelnöke „az 1968-as prágai tavasz elnyomásakor a szovjet beavatkozást támogatta”. Ma, három hónappal később már több száz helyen lehet ezt olvasni, szinte szó szerint, főleg blogbejegyzésekben, kommentekben. Ha hivatkoznak, akkor mind egyetlen forrásra: a Wikipediára. És tényleg: a magyar Cohn-Bendit-szócikk a mondott napon, a laptörténet szerint 16:37-kor kiegészült egy 1968-as évek című új alfejezettel. A címhez méltó nyelvi bravúrral megírt négy sorban fordult elő először az inkriminált Prága-állítás, forrásként az amazon.com kereskedelmi weboldalt jelölve meg. A megadott helyen pedig egy néhány soros német nyelvű ismertető olvasható, mely Markus Herbert Schmid Der Prager Frühling und die 68er (A prágai tavasz és a 68-asok) című könyvét reklámozza, megemlítve, hogy a nyugati 68-asok zavarban voltak a prágai szovjet bevonulás után, és többen, köztük Cohn-Bendit, egyenesen helyeselték azt. Mindezt konkrét hivatkozás nélkül.

A Wikipedia-szócikket olvasva gyanúra adott okot a szokatlan hivatkozási módon és a rusztikus megfogalmazáson kívül az is, hogy ez a köztudottal ellentétes mozzanat nem kapott nagyobb nyilvánosságot korábban, még a 2008-as évforduló idején sem, mikor pedig a komparatív 68-as kiállítások és könyvek valósággal elárasztottak minden kulturális agorát. Hogy éppen azon a napon bukkant fel, és csak a magyar nyelvű éterben – még a legérintettebb cseh Wikipedia-verzió sem tudott róla. A Wikipedián nyomon követhető, hogy az ominózus bekezdés Szabó Tamástól eredt, aki – mint magáról elárulja – jó ideje Németországban él informatikusként. „Én csak kíváncsi voltam, kerestem az Interneten, hogy ki volt az [az] alak, aki az EU Parlamentben ordítozott. […] Jobbat nem találtam, de nem hiszem, hogy hamis a könyvismertető” – írta egy mailben feltett, forrásait firtató kérdésre.

A 68-as diákmozgalmak hazai szakértőjeként ismert Göbölyös N. László történész, mint mondja, „fölöttébb csodálkozna”, ha a Cohn-Bendit-nek tulajdonított Prága-nyilatkozat „igaz lenne”, és hasonlóan vélekedik Pierre Grémion, a Paris/Prague, La gauche face au renouveau et à la régression tchécoslovaques 1968-1978 (Párizs/Prága, A baloldal viszonya a csehszlovákiai megújuláshoz és elnyomáshoz 1968-1978) című könyv szerzője. Mint levelében kifejti, a párizsi diákok – szűklátókörűen – a prágai reformok kibontakozásakor egykutyának tartották Dubčeket és Brezsnyevet mint ugyanannak az elnyomó kommunista hatalomnak csak árnyalatokban eltérő képviselőit. De – illetve éppen ezért – Grémion nem tartja valószínűnek, hogy ezek után augusztusban a „mélyen antisztálinista” Cohn-Bendit a prágai tavasz elnyomását helyeselte volna. „Vörös Dany” eszméinek megértéséhez a diákvezér 1968-ban, testvérével együtt írott könyvére hivatkozik, melyet a magyar hatóságok is megjelentettek – mégpedig szovjetellenessége miatt csak kiválasztottaknak, kis példányszámban (Lásd Gabriel és Daniel Cohn-Bendit: Baloldali radikalizmus, orvoslás a kommunizmus aggkori betegségére. Bp. É. n. [1970]). A szovjet Franciaország-specialista, Nyikolaj Molcsanov is úgy vélte, hogy Cohn-Bendit „nézeteinek legfontosabb sajátossága a kóros kommunistaellenesség.” (Lásd A nyugati diáklázadások értelme, okai és céljai. In: Diákmozgalmak nyugaton. Bev. Gombár József. Kossuth, Bp., 1969. 150. o.) A Cohn-Bendit testvérek könyve augusztusban már nyomdában volt, így a szovjet intervencióra nem reflektálhatott, de nem nehéz kihámozni belőle, mit gondoltak a tankdiplomáciáról azok a szerzők, akik már az első fejezet második mondatában a „régi világ hatalmai”, a pápa, Johnson és De Gaulle közé sorolták Koszigin szovjet miniszterelnököt is. Akik két oldallal később négy történelmileg érdekes példát soroltak fel a párizsi 68 előzményeként „a tömegek autonóm tevékenységére és ennek szervezeti formáira”, köztük éppen a szovjet tankok elnyomta magyar 1956-os kísérletet. Akik szerint a szovjetek 1956-ban Magyarországon „megmutatták igazi arcukat” (227. o.) és a francia kommunistákkal karöltve – akik „visszataszító módon” üdvözölték a szovjet beavatkozást -, éppen ekkor, 1956-ban érték el azt, hogy a nyugati baloldaliak kiábránduljanak a „szocialista paradicsom mítoszából”.

A 68-as és az azutáni Cohn-Bendit alapállásához fontos adalék a lengyel antikommunista ellenállóval, Adam Michnikkel az 1980-as évek első felében folytatott beszélgetése is. Ebben például Michnik hálásan idézi fel, milyen örömet szerzett neki 1968-ban, fogságában, mikor ügyvédjétől megtudta, hogy Cohn-Bendit „Kuroń-Modzelewskiként”, vagyis két, szintén letartóztatásban lévő lengyel nevével mutatkozott be párizsi bírósági kihallgatásán.¹

Mindezzel együtt nem lehetett kizárni, hogy Markus Herbert Schmid úr egy olyan zavaros Cohn-Bendit-nyilatkozatra lelt, amire a könyvajánlóban olvasható félrevezető állítást aztán ráépíthették. Erről azonban szó sincs. A negyven (függelékkel együtt hetven)-oldalas, amatőr kiállítású füzetben² Cohn-Bendit neve egyetlen helyen, a 29. oldalon olvasható, ahol is idézik a Spiegel 1968. szeptember 2 i számából egy mondatát: „Kiesinger jobban tenné, ha nem beszélne a Csehszlovákiában történtekről.” Ennyi. Az eredeti Spiegel-cikk különben éppen a német újbaloldalt tömörítő APO (Außerparlamentarische Opposition, vagyis Parlamenten Kívüli Ellenzék) különféle tagjainak, csoportjainak nyilatkozatait vette sorra, melyek a prágai bevonulás kapcsán (azt elítélően) hangzottak el. A cikkhez mellékelt képen, jellemző módon a szovjet nagykövetség előtt háborogva tüntető fiatalokat lehetett látni. Az APO tagja volt az akkor már Franciaországból kiutasított Cohn-Bendit is, és a Spiegelben is csak ezt az egy mondatot idézik tőle, semmi jelét nem adva annak, hogy a kérdés lényegét illetően különutas politikát folytatott volna. Az általa említett úr, Kurt Georg Kiesinger az NSZK akkori kancellárja régóta szúrta a baloldal szemét, főként múltja miatt: 1933-tól 1945-ig a nemzetiszocialista párt tagja volt, vagyis akkor is, mikor 1939-ben Prágába éppenséggel német tankok érkeztek. 1940-től a náci külügyminisztérium Műsorszolgáltatási Főosztályának helyettes vezetőjeként a külföldi adások ellenőrzését és zavarását felügyelte, ezért gondolhatták, hogy nem áll jól neki a sajtószabadságot hozó prágai tavasz eltiprásán való mérgelődés. Cohn-Bendit tehát nem védte a birodalmiságot, a diktatúrát és a cenzúrát, hanem éppenséggel a számára ezt megtestesítő Kiesinger álszentségét támadta.

Ezzel Pesty László is választ kaphat kérdésére. Amíg még éltek, a volt nácikat olyannyira akceptálták nyugaton, hogy Németország első embere is lehetett valaki ilyen előélettel³. Cohn-Bendit viszont soha nem tördelt lándzsákat kommunista diktatúrák mellett (még Mao és Castro mellett sem)⁴, ellenkezőleg, „kóros” antikommunistaként a szabadság és sajtószabadság tágításának anarchista híve volt. Lehet őt zavaros fejűnek, agresszívnek, jogsértőnek tekinteni, de az exkommunisták demokráciabéli akceptálására nem példa. Ilyeneket a magyar politikai közéletben könnyebben lehet találni, még a Civil kaszinó védelmébe vett miniszterelnök környezetében is.

A fentiek hátterében egy olyan politikatörténeti gondolkodásmód húzódik meg, mely sokban rokon a huszonéves Cohn-Bendit mindenféle kommunistát egybemosó sematizmusával, csak még rosszabb. „Vörös Dany”-ről köztudott, hogy magát „marxista anarchistának” nevezte. Márpedig egy ilyennek – a klaviatúrák és felvevőgépek előtt borzongók képzelete szerint – nyilván Grecsko marsall képe lóg a szobája falán. Eltekintenek attól, hogy a bolsevikok és anarchisták a diktatúra és cenzúra tekintetében kezdettől fogva éppen ellentétes állásponton voltak. Hogy a bolsevik diktatúrával szemben 1918-tól elszántan, fegyverrel harcoltak anarchisták és nem leninista marxisták (mensevikek), sőt maga az inkriminált prágai beavatkozás is éppen marxisták (reformkommunisták) ellen irányult.

Cohn-Bendit nem létező Prága-nyilatkozatának története arról szól, hogy e leegyszerűsítő felfogás hogyan teremt magának történelmi alátámasztást a semmiből. A Wikipedia, nem vitás, az utóbbi idők egyik leglenyűgözőbb ismeretterjesztő találmánya, melyet elhivatott sokak gigantikus munkával fejlesztenek nap mint nap. Figyelmeztető jel azonban a szerkesztőknek, hogy az őrjáratozók ezúttal csak a helyesírási hibákat észlelték, a nyelvieket és tartalmiakat – a minden irányban kimeredező hatalmas lólábak ellenére – nem. Így a megalapozatlan bejegyzés, melyet csak megírása napján – az oldal nézettségi statisztikája alapján – hatezren (!) olvastak, még három hónap múltán is folyamatosan félreinformál átlagosan úgy napi nyolcvan olvasót. Az erre épülő tévéadás videója pedig, Ki az a Cohn-Bendit? címmel hosszú ideig a HírTV honlapjának vezető anyaga lehetett.

1 A totalitarizmus. Dany Cohn-Bendit interjúja Adam Michnikkel. Fordította Sulyok Miklós. 1988. Kiadó megjelölése nélküli stencilnyomat. 23. o. Eredeti: Dany Cohn-Bendit: Nous l’avons tant aimée, la revolution. Paris, 1987. Cohn-Bendit a beszélgetés során különben megjegyezte, hogy – noha sokat tüntettek a vietnami háború ellen – egy röplapjukban azért leszögezték: „a sztálinista Ho Si Minh vezetése alatt végbemenő vietnami forradalomnak nincs jövője”, és hogy „ugyanannyit tüntettem életem során a Szovjetunió, mint az amerikaiak ellen”. A nyugati lázadókat is magába foglaló egész „generációmban téged [Michniket] csodállak a legjobban (…), nem tudom, volna-e bátorságom Lengyelországban úgy viselkedni, mint te, [vagyis] ahhoz, hogy tudatosan szembenézzek a börtönnel”. De Michnik sem mondhatta volna egy megveszekedett tankbarátról a szükségállapotos évben: „Szerencsénk van, hogy olyan emberekről beszélhetünk a lengyeleknek, mint Dany. És Danynek lehetősége van, hogy a nyugati világgal jobban megértessen olyan embereket, mint amilyen Kuroń”.

2 A könyvet Széles Gábor kollégám kutatta fel és vizsgálta át, amit ezúton is köszönök.

3 Különben Kiesinger gazdasági minisztere, az akkor már szociáldemokrata Karl Schiller is egykori náci volt.

4 Cohn-Bendit és az általa meghatározott Március 22-e mozgalom, illetve a maoisták viszonyáról lásd La révolte etudiante. Les animateurs parlent. Paris, 1968. 69-70. o.

Figyelem: A szemlézett cikkek minden esetben a szerző(i)k véleményét tükrözik, és nem a TTE álláspontját.