„Hát angyalom, én egy egyszerű kis munkásasszony vagyok. A Jóisten megsegített, hogy még itt vagyok, hogy ezt a nagy kort megértem, de munkálkodás, harc… ez volt az életem, szóval nagyon sok szépet nem tudok mondani.” (Az interjút készítette: Kádár Judit; Pécs, Xavér utcai Idősek Otthona, 2010. június-augusztus)

A teljes interjú letöltése (pdf, 83 oldal, 2,5 MB)

Részlet az interjúból:

Magánsurranások, Mecsek-surranások

Nagyon más volt akkor Pécs, azt nem is lehet elmondani, mennyire. A kávéház az uraknak volt: az volt a Nádor Szálló, a Korzó a színház mellett, az is gyönyörű volt. Akik jómódúak voltak, azok inkább kávéházakba meg tiszti kaszinókba jártak – megvolt a társaságuk. A sétatér a Király utca volt; a Széchenyi tértől egész fölfelé a Búza térig volt a korzó. Ott volt a színház mellett a Korzó Kávéház, és vele szemben a Tiszti Kaszinó, ott meg a katonatisztek voltak. Én nem voltam bent, én a Király utcát csak úgy ismertem, hogy a villamos is arra ment, azzal mentem a gyárba. De a Nádor Kávéházba, ami a Széchenyi téren a templom mellett van, sokat jártam, mikor már készültünk a háborúra, és vöröskeresztes elsősegélynyújtás tanfolyamokat kellett elvégezni. Gyár után, jól kidolgozva, fáradtan, de még el kellett oda menni, mert kötelező volt.

Az Alajos utca 2-ben volt az Altiszti Kaszinó, oda jártak a karpaszományosok. Ezeknek a gyerekeknek (azért mondták karpaszományosnak) kis jelvényük volt, és ezekből lettek a magyar tisztek. Tehát a növendékek itt voltak, meg az öreg gárda is, mondjuk őrmesterig. Volt a tiszti iskola a Hadapródban, és ezeknek itt volt egy klubjuk. A kuglizás, az nagyon ment, meg bent a pingpongozás; alkohol nem volt, az nagyon kevés, mert nagyon vigyáztak ezekre a kis tisztnövendékekre.

Volt Iparosház is persze, de ott nem fordultam meg. A katolikus Nőegyletnek viszont tagja voltam, az ott volt a Mária utcában. A pécsi ifjúság itt nagyon összejött; tánciskola is volt ott, még bálokat is rendeztek. De maga a pórnép, a dolgozó, az rendezett magának egy kis szüreti bált, meg rendezett a leány- meg a nőegyletben egy kis táncot. A gyárban is sokszor rendeztünk bálokat, de az én időmben angyalom, nagyon-nagyon sok vasárnapot kirándulással töltöttünk. Mondjuk reggel négy órakor felkeltem, három-négy barátommal (fiúk-lányok vegyesen a gyárból) felkerekedtünk, vittük a kis elemózsiát, és irány Siklós – gyalog a Mecseken keresztül. Úgyhogy, mikor most az Otthonból Magyaregregyre vittek kirándulni, mikor kanyargott a busz a Mecsek oldalában, és mondták, hogy Sikonda következik, mondom, drága jóistenem, hányszor megcsináltam ezt a gyönyörű utat gyalog! Úgy estünk be a tó partjára, a strand szélére; fáradtak voltunk, de fürödtünk – hát fiatalok voltunk. Mentünk Sikondára, Szigetvárra… nem beszélve Harkányról – vonatra ültünk, aztán kirándultunk. Voltunk öten-hatan, néha tízen is, akik jó barátságban voltunk.

Meg aztán volt Pécsen a Susogó, ez a kiskocsma, ami még mindig megvan fönt a Magaslati úton, és volt a Tettyén is egy kiskocsma, ahová a fiatalok jártak. Sétáltunk jobbra-balra, voltak ilyen kis magánsurranások, Mecsek-surranások: a Sétatér a püspökség előtt, a Rózsakert (ott is van egy vendéglő) nagyon szép sétáló- és nagyon jó találkahelyek voltak. Fölmentünk: Bárány út, Válics út – az a kis séta akkor semmi se volt –, aztán amerre mentünk, mindenütt voltak kisvendéglők. Ha a Válics útnál mentél, ott is volt, ha följöttél a Magaslati útnál – ott van a Vasvári villa –, ott is volt egy vendéglő, ott is volt egy surranás. Egyszer ott megettem a jó halat, mert nagyon szeretem, aztán másnap reggel lepedőben ültem az ágyam szélén, és ekkora hólyagok voltak rajtam a haltól. De elmúlott másnapra – kicsit régi volt a hal.

És még egy kis szerelmi búvóhely is volt, nagyon emlékszem rá. A Zsolnay szobornál most egy magas, emeletes ház van, de valamikor azon a részen egész a Rákóczi útig pici családi házak voltak – és ott volt egy kocsma pont a szoborral szemben. Nem volt zene, nagyon csendes kis hely volt: egy gyönyörű kis kert szép, öreg fákkal, s a fa alatt padok, asztal… – s akkor egy kis sör mellett egy kicsit randevúzgattunk.

Az Uránváros, az most egy városrész, de azelőtt katonai reptér volt. S akkor ott megismerkedtem egy fiúval – pilóta volt. Ahogy a Szigeti úttól lement az ember a reptérre, a tér oldalán volt egy nagyon szép utca, és az utca végén egy kocsma: Pilótacsárda – ott volt a randevú. Abból a randevúból egy olyan nagy szerelem jött! – még az uram előtt volt ez. De úgy bánom azt a fiút; kicsit szélhámos voltam, mert nem hittem el, hogy az egy igazi szerelem – aztán az első szerelem volt, felejthetetlen.

A nővére itt a Bőrklinikán doktornő volt, meg is ismertem. És amikor jött ez a nagy változás, ezek elmentek Amerikába. A fiú, az kinn maradt, megnősült, de a doktornő kint nem találta föl magát, úgyhogy visszajött, itt öregedett meg, itt halt meg a Bőrklinikán. Olvastam az újságban a halálhírét, és elmentem a temetésére azért, mert reménykedtem, hogy az én kis Lacikámat meglátom. Meg is láttam, úgy előttem van még most is: szintén meg volt öregedve (egyébként is kicsit alacsonyabb volt, mint én), szépen föl volt öltözve – hát jött a nővére temetésére. Akkor láttam utoljára, de úgy néztem, hogy ő se vegyen észre, meg én se nagyon… Nem tudom, gondolt-e rám, hogy valamikor… azért úgy vettem észre, hogy ő is szeretett. Talán ez a kis pilóta volt az igazi, aztán többet nem jött ilyen mély szerelem. Az uramat elfogadtam, jól van, de tiszta szívemből… azt a mély érzést, hogy meghalok érted, azt nem ismertem.
Nagyon jó gyerek volt, szerette az apám is. Vilit, az uramat nem szerette, mert az úriember volt, nem az ő kasztjához tartozott, de Lacit igen. Nem nagyon bagózott ő arra, kivel vagyok, de már Lajosházán is, mikor én hatodikos voltam (már elég fejlett serdülő), kiszemelte egy bognárnak a fiát, egy bognármesterét; azt az apám már akkor meg akarta nekem szerezni. De nem tetszett, mert vörös hajú volt a gyerek – mondtam, nekem nem kell. Szimpatizált apám Lacival is, nem lehetett nem észrevenni, mert neki szakmája volt, ő is a gépészet felé húzott. Gépészmérnöknek akarta a nővére, de valahogyan kicsit ellustult, rossz tanuló volt, aztán katona lett, pilóta – mikor szakítottam vele, még katonaruhában járt.

Gondolhatod, milyen fájdalom volt az, mikor bejöttek az oroszok, szedtek össze bennünket, fiatalokat közmunkára, és el kellett planírozni a repteret, téglával feltölteni. Hogy honnan hordták, arra nem tudok visszaemlékezni, csak arra emlékszem, mekkora nagy halom tégla volt ott. Meg voltak amerikai repülőgépek is lelőve, meg mindenféle roncsok… és oda vittek minket.

A fényképalbumból:

Barátnőimmel a Zsolnay Gyárból (Pécs, 1940-es évek eleje)

Nem emlékszem, hol készült ez a kép; két barátnőmmel vagyok rajta; a Zsolnay gyárban dolgoztunk mind a hárman. Középen van Manci, a szőke démon – mindig hidrogénezte a haját, még öregkorában is, nem tudta elképzelni, hogy ő ősz legyen. A legjobb barátnőm volt, még akkor ismerkedtünk meg, mikor a gyárba kerültem, és egész végig, haláláig, nyolcvan-nyolcvankét éves koráig barátnők voltunk. Az Alajos utcába is azért költöztem, hogy szomszédok legyünk, mert ő is ott lakott.

Manci sokkal, majd’ 15-20 évvel idősebb volt nálam. Régi-régi altiszti családból származott, az édesapja törzsőrmester volt. Férjhez ment, született két fia, de nagyon korán özvegyasszony lett: mikor megszülettek a gyerekek, a férje tüdővészben meghalt. Bátor asszony volt, le a kalapot előtte, mert a két fiúgyermeket fölnevelte egyedül, a Zsolnay gyári keresetéből iskoláztatta őket. ’56-ban eldisszidált az egyik fia Kanadába, és később kivitette maga után az anyját is, de Mancinak nem tetszett kint, s hazajött. A másik fia, Tibor Fonyódon élt, ahhoz költözött, ott halt meg nyolcvanas években. 
A Zsolnay gyárban először a fehér raktárba kerültem. A gyár tulajdonosa a Zsolnay Bébi volt. Stefániának hívták akkoriban Pécsett az árvaházat, annak volt ő a vezetője – mi csak úgy neveztük mindig, hogy a Bébi nagysága. Ott lakott a gyárban, valami leszármazottja volt a Zsolnay családnak ez a Bébi. Aki a gyárat vezette, az a Márta nagyságos asszony volt, annak meg a férje volt Zsolnay ivadék. Nagydarab asszony volt, de nagyon szépen vezette a gyárat, szigorúan. Néha lejött és elbeszélgetett velünk. Nem volt még akkor külön termük, a raktárban rendezték az értekezletet. Hosszú, nagy raktár volt hatalmas asztalokkal – amikor leszállították az edényt, arra tették. A Márta nagysága este bejött: Lányok, készítsétek elő az asztalt! Aztán a művezetőket összehívta, és tovább utasította őket, elmondta nekik a teendőket.

Jóban voltam a lányokkal. Csak egy üvegfolyosó választotta el a raktárt, a festészetet meg a matricázót, ahol tették rá az edényekre a képeket az asszonyok. Egyszer azt mondta nekem a főnököm: Emma, magának olyan gyakorlata van, már tudja, melyik matricával hogyan lehet eltakarni egy hibát egy levestálon. Most fölmegy a padlásra, és nekem legalább egy százhúsz darabos étkezőt összehoz. Fölmentem a padlásra, de igen ám, tél volt, s a cserepek közt bejött a hó, tiszta fehér volt minden. Na mondom, most mit csináljak? Visszamenjek hozzá, kérjek egy kesztyűt? – hát megfagyok. Egy ócska papírt találtam ott a raktárban, azzal kotortam a havat. Két órán belül ott volt a fazék, a levestál, amit lehordattam lifttel. Kitüntetést kaptam ezért a munkámért, egy gyönyörű szép kandallót. Akkor még lakásom nem volt, úgyhogy ez el volt téve, és később, amikor az Alajos utcában lakást kaptam, odavitték.