A
Népházat, ezt a különös komplex oktatási, művelődési és szociális
intézményt eleveníti fel Lelőhely című sorozatának ebben a darabjában N.
Kósa Judit. (Forrás: Népszabadság)

Újlipótváros északi peremén, pár lépésnyire a Váci út
hajdani gyársorától, a Vág utca 12-14. alatt szépen rendbe hozott épület
áll. Majdani szabók, varró szakmunkások tanulnak odabent, de a
figyelmes szemlélő hamar rájön, hogy – habár a tanoda nekiveti a hátát a
Pannónia utcai iskola óriási tömbjének – ezt a házat nem tanításra
szánták elődeink. Erről mesél a három, robusztus bejárat (iskolában
kettő dukált, egy a fiúknak, a másik a lányoknak), no meg a homlokzatot
díszítő két fríz is.

Gyermekalakok
sorakoznak rajtuk, az igaz, de a képregény puszta leckeóráknál többről
mesél: olvasás és tanulás mellett serény iparosmunkáról és jóízű evésről
is. Pontosan elmondja tehát, milyen célt szolgált felavatásakor, azaz
1911 áprilisában az impozáns épület. Az (akkor még) V. kerületi Népház
mindhárom funkciója leolvasható ezekről a domborművekről. Az első kapu a
gyermekotthonhoz és a könyvtárhoz vezetett, a középső a népkonyhába, a
jobboldali pedig a foglalkoztatóműhelybe és az éjszakai
szállóba.

A brit, illetve német
mintára megszülető Népház ugyanis épp ezen a három területen igyekezett
tenni a környező ipari negyedek nyomora ellen. Olcsó és jó táplálékhoz
juttatni a nélkülözőket, munkaalkalmat adni az állástalanoknak, és
hozzásegíteni őket a művelődéshez. Nem véletlen, hogy a népegészségügy
javítását célzó intézmény, a Társadalmi Múzeum Értesítőjének 1911.
május-júniusi száma meglehetős lelkesedéssel írt a lipótvárosi Népház
felavatásáról. A háromemeletes épület elsőrendű kivitelezése, modern
felszerelései már-már luxusnak hatottak a munkástelepek gyűrűjében, így
nem csoda, hogy az Értesítő büszkén leltározta a
kínálatot.

Az óriási konyha három
éttermet szolgált ki. A földszinten egy népkonyha jellegű étkezdét,
amelyben az elöljáróságtól, illetve a jótékony emberbarátoktól kapott
utalvány ellenében lehetett enni; az első emeleten egy nyilvános
étkezdét, ahol étlap szerint, de rendkívül olcsón szolgáltak fel tápláló
fogásokat, és egy gyermekétkezdét, ahol a Népház gondozottjai és a
környező iskolák rászorultjai kaptak ennivalót, ugyancsak fillérekért. A
gyermekotthonban reggeltől estig tartózkodhattak a kicsik, szakszerű
felügyelet alatt, és külön – öntöttvas kádakkal és zuhanyokkal
felszerelt – fürdőben mosakodhattak.

A Népház fontos eleme volt a nyilvános tanácsadó
hivatal, amely esténként várta az ügyes-bajos hivatali dolgokban
segítséget kérőket, valamint a földszinti népkonyha, amelyet ugyancsak
az esti órákban, illetve hétvégenként munkáskaszinóvá alakítottak át. A
szerencsejáték és a kártya tiltva volt, a dominó-, malom- és
sakk-készleteket azonban ingyen bocsátották a vendégek részére, akik a
csaták közben teát, tejet és kávét is fogyaszthattak. A másik két
étterem ezekben az időszakokban a művelődést szolgálta: tanfolyamokat,
ismeretterjesztő előadásokat tartottak bennük, vasárnaponként pedig itt
lépett fel Éliás Gyula népművelő jellegű színtársulata. A Népház II.
emeletén kapott helyet a pompás könyvtár: a légszesszel megvilágított
olvasóteremből akár a napfényes erkélyre is kivihették a tagok az
olvasnivalót.

Nem véletlen azonban,
hogy az Értesítő a foglalkoztatóműhelynek szentelte a legnagyobb
figyelmet. Hiszen ez volt az igazi újítás: közsegélyhez juttatni a
rászorulókat, „de nem alamizsna, hanem munka alakjában, mert az a cél,
hogy ezek az úgynevezett munkabíró szegények tisztességes munkával
keressék meg úgy a maguk, mint a családjuk mindennapi kenyerét”. Ez a
foglalkoztató, amely a kimondottan „erkölcs-nemesítő hatással kívánt
lenni”, még arra is ügyelt, hogy a rendes ipari munkának jogtalan
konkurenciát ne támasszon. Így aztán a jelentkezők diótöréssel,
faaprítással, papírzacskó-készítéssel és kőzúzással keresték meg a napi
betevőt, mégpedig úgy, hogy mindezért cserébe természetbeni fizetséget
kaptak; csak a többletmunkáért járt pénz. A jelentkezőket az első napon
orvos vizsgálta meg, majd megfürödtek, ruhájukat fertőtlenítették.
Étkezést a népkonyhán kaptak, és nagy, közös hálótermekben alhattak. A
Népház egyszerre százötven bent lakó munkást tudott
fogadni.

Az értesítőbeli cikk
szerzőjének, Hanvai Sándornak persze mindez nem jelenthetett nagy
újdonságot, hiszen VIII. kerületi elöljáróként éppen ő volt az, aki
megalapozta a szociális gondoskodás új rendjét. 1899-ben, az országban
elsőként hozott létre foglalkoztatóműhelyt az elöljáróság épületében –
ahol korábban már népkonyhát és munkásotthont is berendezett -, hogy a
rászorulókat lehetőség szerint munkával, esetleg természetbeni segéllyel
lássa el, s csak végső esetben nyújtson nekik pénzsegélyt. Látva a
kezdeményezés eredményeit, 1902-ben a VIII. kerületi Általános
Közjótékonysági Egyesület és az elöljáróság együtt kezdeményezte, hogy
annak a kétmillió koronának a kamatait, amelyet a főváros a millennium
emlékére gyűjtött alapba, fordítsák egy népház építésére, amely
egyesítené „a tömegnyomor enyhítésére” alkalmas
intézményeket.

Eredeti cikk
»