Kérjük, segíts, hogy folytathassuk munkánkat!

Számlaszámunk: 11705008 – 20133762.

A támogatás bankkártyával itt lehetséges.

Nagyon köszönjük.

Jánosi Ferenc visszaemlékezései Nagy Imre és mártírtársai 1989. évi újratemetésére
2009 június 16. kedd, 0:00

Nagy Imre unokája, Jánosi Ferenc bocsátotta szerkesztőségünk rendelkezésére a rendszerváltás folyamatában kiemelkedő jelentőségű újratemetésre vonatkozó, a 20. évforduló kapcsán megfogalmazott visszaemlékezéseit. A személyében is érintett szerző a szemtanú hitelességével, általános történeti eseményekbe ágyazva mondja el, hogyan tárták fel és temették újra 1989-ben Nagy Imre és mártírtársai földi maradványait.

A visszaemlékezés szövegét Jánosi Ferenc eredeti gondolatmenete szerint, szerkesztett formában közöljük. A szöveget Fazekas Csaba gondozta.


Az exhumálás
(a rendszerváltás egyre gyorsabb sodrásában)

Mottó: „csak az hal meg akit elfelejtenek, de Őket nem lehet…”

Előzmények: 1988-ban

Ahhoz, hogy 20 évvel ezelőtt az 56-os kivégzettek exhumálása és újratemetése megvalósulhasson, a mindinkább enyhülő, ideológiailag fokozatosan liberalizálódó kádári diktatúrában jelentős belpolitikai változásoknak kellett lezajlania, mind az MSZMP-n belül, mind azon kívül a magyar társadalomban, főképp az értelmiség soraiban. Ugyanakkor a Szovjetunióban is megváltozott a bel- és külpolitikai helyzet. Brezsnyev halála után két elaggott pártfőtitkár – Andropov és Csernyenko – követte egymást, majd 1985. március 11-től egy fiatal és energikus reformpolitikus, Mihail Gorbacsov vehette át az irányítást. (Nevével a glasznoszty és a peresztrojka forrott össze.) Ezzel egy időben egyre jobban meggyengült a szovjet gazdasági és katonai gépezet is. (1989 februárjában 10 évi megszállás után kénytelenek kivonni Afganisztánból a harcokban demoralizálódott és szétzilált csapatokat.)

Mindez idehaza is enyhítette a külső ideológiai és gazdasági nyomást. Az 1988-as év az útkeresés, a tapogatózás, a vihar előtti csend éve volt. Az újjáalakuló pártok még nem játszottak főszerepet a politikai életben, de már a nagy és viharos 89-es változások előhírnökeinek számítottak. 1988. március 30-án a FIDESZ, szeptember 3-án Lakitelken az MDF, míg november 13-án az SZDSZ bontotta ki zászlaját. 1988. október 29-én létrejött a Nyilvánosság Klub, november 29-én újjáalakult a Kisgazdapárt, létrejött a Nemzeti Parasztpárt, a Magyar Kommunisták Pártja és a Magyarországi Szociáldemokrata Párt, december 20-án pedig a Független Szakszervezetek Demokratikus Ligája is.

Az MSZMP-n belül is megindult a belső politikai erózió. Az 1988. május 20-22. között tartott országos pártértekezlet a megelőző 40 év legjelentősebb változását hozta. A legfontosabb esemény, hogy a párt főtitkári posztján Kádár Jánost Grósz Károly követte, Kádárt – 32 év után – megfosztották a tényleges politikai hatalomtól, és az MSZMP tiszteletbeli elnökévé buktatták. A legfelsőbb politikai vezetés személyi összetételében rendkívül nagyarányú új hatalmi konstellációt előidéző változás következtében az MSZMP már nem volt ura az akkori szocialista rendszernek.

1988 májusában megalakult a Történelmi Igazságtétel Bizottsága. Alapító tagjai: Nagy Erzsébet (Nagy Imre lánya), Gyenes Judit (Maléter Pál özvegye), Halda Aliz (Gimes Miklós élettársa), Szilágyi Józsefné (Szilágyi József felesége), Újhelyiné Haraszti Mária (Losonczy Géza özvegye), valamint további 35 személy. 1988. június 5-én hozták nyilvánosságra felhívásukat: „A magyar társadalomhoz fordulunk, követelje velünk együtt a kivégzettek méltó eltemetését, és egy nemzeti emlékmű felállítását. Felhívunk mindenkit, hogy ezen az évfordulón – 1988. június 16-án – emlékezzen a harcokban elesett, halálba hajszolt és kivégzett honfitársainkra. Aki teheti, ezen a napon helyezzen el virágot a rákoskeresztúri köztemető 301-es parcellájában nyugvó mártírjaink jeltelen sírján!”

1988. június 16-án Budapesten is voltak nem hivatalos megemlékezések a Belvárosban. A rendőrség feloszlatta a mintegy 400 főnyi tömeget, és közülük 15 embert őrizetbe is vett a Batthyány–Nagy Imre örökmécsesnél. Ugyanezen a napon a párizsi Pere Lachaise temetőben felavatták Nagy Imre és vádlott-társainak, a forradalom jeltelen sírokba temetett mártírjainak jelképes emlékművét, ifj. Rajk László alkotását. A sírhelyet Párizs város tanácsa – Jacques Chirac polgármester – javaslatára ingyen bocsátotta a Fejtő Ferenc elnök vezette Emberi Jogok Magyar Ligájának rendelkezésére. Ez az emlékmű közadakozásból épült. A párizsi emlékünnepségen , a kivégzettek családtagjai közül jelen voltak: Nagy Erzsébet, Nagy Imre lánya (Budapest), Maléter Judit, Maléter Pál özvegye (Budapest), Szilágyi Ella, Szilágyi József özvegye (Budapest), Gimes Aliz (Lucy), Gimes Miklós özvegye (Zürich) és Losonczy Anna-Mária, Losonczy Géza lánya (Brüsszel). A párizsi Emberi Jogok Ligájának vállalkozását a világ minden részéből támogatták neves írók, politikusok, Nobel-díjas tudósok. Beszédeikben Méray Tibor, Fejtő Ferenc, Vásárhelyi Miklós, a szocialista Gilles Martinet és Claudio Martelli, valamint az olasz kommunista Pietro Fassino követelték a kivégzett miniszterelnök, mártírtársai és az 1956-os forradalom emlékének hazai helyreállítását, illetve a hősök tisztes újratemetését.

1988. július 19-én Grósz Károly az USA-ba látogatott, ahol a magyar emigráció képviselőinek kijelentette: ha a család kéri, akkor megfelelő (értsd: zárt) körülmények között végső nyugalomra helyezhetik Nagy Imre hamvait, de a politikai rehabilitáció szóba se jöhet. Ezzel egyidejűleg bejelentette, hogy felülvizsgálják azok helyzetét, akik 56-os politikai fellépésük miatt nem kaphatnak útlevelet, és eltörlik az őket sújtó hátrányos következményeket is. Grósz ígérete alapján 1988. szeptember 7-én a kormány javasolta, kapjanak közkegyelmet azok, akiket az 1956-os események kapcsán ítéltek el, majd szeptember 30-án az Elnöki Tanács kegyelmet adott az 1956. október 23. és 1957. május 1. közötti cselekmények miatti elítélteknek.

1988. november 24-én Grósz Károly után Németh Miklós lett az új miniszterelnök. November 29-én a PB határozatot hozott „az ellenforradalmi események kapcsán politikai bűncselekmények miatt elítélt és kivégzett személyekkel kapcsolatos kegyeleti kérdések rendezéséről”, azaz minden kivégzettet méltó temetés illet meg. Ugyanezen a napon Grósz az eredeti, kádári MSZMP 56-os szótárából merítve „anarchiával, káosszal és – ne legyen illúzió – fehérterrorral” rémítgette a Budapest Sportcsarnokban összehívott aktívaülést.

Saját emlékeim kapcsán ezen a helyen kell megemlítenem, hogy 1988 decemberében édesanyámat, Nagy Erzsébetet és második férjét, Vészi Jánost behívták az Igazságügyi Minisztériumba. A Nagy Imre per kivégzett illetve a vizsgálati fogságban elhunyt mártírjai földi maradványainak exhumálása már elhatározott tény volt az akkori kormányzat részéről, de az újratemetésük lebonyolításában külön-külön, szűk családi körben történő búcsúztatást tartottak megvalósíthatónak. (Például mindenkit saját szülővárosában, vagy szülőfalujában temettessen el a családja.) Ez utóbbi „megoldásba” édesanyám, Nagy Erzsébet a többi mártír családtag egyetértésével nem egyezett bele. A hozzátartozók kezdetben csak a 301-es parcellában történő kegyeleti aktust terveztek, de a későbbiek során – a TIB és az ellenzéki pártok hatására – központi és nyilvános újratemetésben gondolkodtak, először 1989. március 15-i, majd az intézkedések lassú előrehaladása miatt 1989. június 16-i dátummal.

1989-ben látványosan felgyorsultak a politikai események. Január 10-11-én az országgyűlés elfogadta az egyesülési jogról szóló törvényt, amely kimondta a pártalapítás jogát, január 24-én Független Képviselők Csoportja néven megalakult az MSZMP-n kívüli országgyűlési képviselők frakciója. Január 26-án a kormány jóváhagyta Nagy Imréék eltemetésének tervét, amelyre az Új köztemető 301-es parcellájában kerül majd sor, időpontját pedig az érintett hozzátartozók döntésére bízták. Január 26-27-én az MSZMP Berend T. Iván vezette Történelmi Albizottsága felülvizsgálta az 1956 októberi-novemberi események okait, 28-án pedig Pozsgay Imre, az MSZMP PB tagja – kihasználva Grósz Károly davosi távollétét – a bizottság előző napi vitája alapján rádiónyilatkozatban jelentette ki: 1956-ban nem ellenforradalom volt, hanem népfelkelés, és ennek kapcsán át kell értékelni Nagy Imre egykori miniszterelnök megítélését is. E váratlan politikai bejelentés alapjaiban kérdőjelezte meg Kádár János 1956-os szerepét, az MSZMP legitimációját és az azóta eltelt 33 évet. Pozsgay bejelentése gyakorlatilag visszafordíthatatlanná tette a – már egyre nagyobb lendületet kapó – demokratikus folyamatokat, és voltaképpen feladta az „utolsó kenetet” az akkori állampártra. A lavina elindult!

Február 11-én az MSZMP KB. kétnapos zárt ülésén a többpártrendszer bevezetése mellett foglal állást. A március 15-i ünnepségek az ellenzéki szervezetek összefogásával százezres tüntetést eredményezett, Csengey Dénes „a nép nevében” jelképesen lefoglalta a televíziót, Cserhalmi György pedig felolvasta az aktualizált 12 pontot. Mécs Imre az 56-os forradalom jogos igazáról szónokolt. 1989. március 22-én az Országgyűlés kétnapos vitában megalkotta a sztrájktörvényt, azaz kimondta, hogy a munkabeszüntetés alapvető munkavállalói jog. Ezzel egyidőben megalakult az Ellenzéki Kerekasztal (EKA) is.

Az exhumálás lefolyása – ahogy én átéltem

A Belügyminisztérium megbízta Pajcsics József rendőrezredest, hogy a Rákoskeresztúri Köztemető korabeli nyilvántartása és más titkos dokumentumok átvizsgálása kapcsán a lehető legpontosabban jelölje meg, hogy a – temető legvégén található – 301-es parcella területén hol földelték el a Nagy Imre-per elítéltjeinek földi maradványait. Nyomozása nem járhatott sikerrel, mivel – mint utóbb kiderült – ismeretlen, hamis fedőneveket használtak a hatóságok az 1958. június 16-án kivégzett mártírok esetében. Itt kell megemlíteni, hogy a 301-es parcella 8. sz. sírhelyébe „Nagyladi Péter” fedőnéven temették egymásra Maléter Pált és Gimes Miklóst úgy, hogy Maléter Pál holtteste lett alulra begyömöszölve. A 9. sz. sírhelybe „Borbíró Piroska” fedőnévvel temették el (2 méter mélyre) nagyapámat, Nagy Imrét.

1989. március 24-én édesanyám, Nagy Erzsébet felkérte Nemeskéri János antropológust, hogy édesapja földi maradványainak szakszerű feltárását és beazonosítását végezze el. Nemeskéri professzor a felkérést elfogadta, s az akkori igazságügyi miniszterhez, dr. Kulcsár Kálmánhoz fordult, hogy a családja és a maga nevében adott megbízása alapján, az előzőekben említett személy legyen a feltárási munkálatok vezetője. A többi 4 kivégzett mártír holttestének azonosítását is ő végezte el Kralovánszky Alán régész segédletével.

Édesanyámat, Nagy Erzsébetet, húgomat (Jánosi Katalint) és engem behívattak a BM Gyorskocsi utcai – alagsori – laboratóriumába vérvétel céljából, hogy DNS-vizsgálatok alapján bizonyítani lehessen a feltárásra kerülő csontok és a közöttünk fennálló rokoni (családi leszármazottsági) kapcsolatot.

1989. március 29-én 10 órakor már kinn voltunk az Új köztemető 301-es parcellájában, ahol a hatóságok katonai sátrakat vertek fel, és kijelölték a feltárás kezdőpontját, Nagy Imre vélt megtalálási helyét véve alapul. Eljött valamennyi hozzátartozó, a még élő, 1956 után Romániába internált felnőttek, az akkor már 40-es éveiket taposó „snagovi gyerekek”, ott voltak az 56-os halálraítéltek közül Fónay Jenő és Mécs Imre (utóbbi Fényes Elek álnéven Rainer M. János és a Katalizátor Iroda közreműködésével gyűjtötte össze a kivégzettek neveit), továbbá Hankiss Elemér, Litván György, valamint Ember Judit vezetésével a Fekete Doboz dokumentumfilm-forgatócsoportja is. (Ők készítették az Ómagyar Mária-siralom c. dokumentumfilmet.) Hivatalosan jelen voltak Borics Gyula igazságügyi államtitkár, a Büntetés-végrehajtási intézetek parancsnok-helyettese, Pajcsics rendőrezredes és a nyomozás többi vezetője. Természetesen jelen volt a nemzetközi hírű antropológus professzor, a régész és munkatársaik, továbbá egy belgyógyász orvos, hogy ha kell, kéznél legyen.

A nagy feszültség ellenére voltaképpen csak egyetlen ember volt biztos a dolgában, a „korabeli szemtanú”, a rejtélyes sírásó, aki pontosan meg tudta adni az 1958. június 16-án kivégzett három személy sírhelyét. Ez az ember voltaképpen Fónay Jenő 56-os halálraítélt börtönéveiből származó ötlete alapján kapott fontos főszerepet, és nem is alaptalanul. A sírásók a legnagyobb óvatossággal kezdtek dolgozni. A kilapátolt földet egy kiterített nejlonlepedőre dobálták, még egy szitán is átszórták, hogy átnézhessék a benne rejlő legapróbb törmeléket is. Különféle szürke dobozok sokasága volt előkészítve a földi maradványok számára, valamint maga a koporsó.

Az a vélemény járt körbe közöttünk, hogy először egy idős asszony (a temetői nyilvántartás szerinti „Borbíró Piroska”) teteme kerül elő az egykori sírásó által megjelölt helyen. Feltételezték, hogy alatta nyugszik Nagy Imre mártír miniszterelnök holtteste. Lassan múltak az órák, egyre mélyült a verem, de az idős asszony tetemének nyoma sem volt. Később kiderült, hogy csak az „elkönyveléshez” találták ki, megtévesztésül. Ültünk, álltunk körben, ahogy tudtunk. A mind mélyebb gödörben egy fémlétrán közlekedtek le és fel a szakértők és a sírásók . A várt iránytól ferdén eltérően végre egy szétrohadt furnérláda kezdett kirajzolódni, emiatt a feltárás még jobban lelassult és óvatosabbá vált. Már csak kis seprűvel, kesztyűs vagy puszta kézzel dolgoztak. Nagyobb gondosság még a királysíroknál sem érvényesülhetett volna.

Egyszerre mindenki zavartan meglepődött, mert vékony drótok kerültek elő, amelyek kívülről tarthatták össze a furnér-koporsó szétmálló lapjait. Ezt követően textílianyomokat találtak, majd a ládán belül vastagabb drótokat, amelyekkel kátránypapírba csavarták be a tetemet. Az óvatos, finom sepregetés nyomán lassan láthatóvá kezdett válni a csontváz. Hason fekvő helyzetben, a kilapátolt hatalmas földtömeg súlya miatt a talajba nyomódva találtuk meg. A csontok 30 év múltán már sötétsárgák illetve barnultak voltak. A koponya hátoldala látszott, szinte szétlapulva süppedt, arccal lefelé a földbe ágyazódva. Az állkapocs külön vált a koponyától, a karok a fej felé felhúzva, féloldalra csavarodva kerültek elő. A lábmaradványokon kifakult bakancsok („katonai surranók”) és szürkésfehér nejlonbokafix maradványai látszottak.
Így találtuk meg nagyapámat, Nagy Imrét, vagyis azt, ami megmaradt belőle. A sokkoló látvány hatására könnyek szöktek a szemembe, és csak annyit mormoltam magamban, a gyilkosokra gondolva: „Ezek állatok!”

Egy, még 1956-ban készített, és a család által titokban megőrzött protézis lett az azonosítás döntő bizonyítéka. A feltárás során feltűnt, hogy a koponya szemüregeiből idegen talajból származó növényi maradványok kerültek elő. Ennek alapján egyértelművé vált, hogy nem az első, hanem legalább a második temetkezési helyet tárták most fel.
Hetek teltek el, miközben leváltottak négy (!) belügyminiszter-helyettest, mire megtudhattuk, hogy Nagy Imre, Maléter Pál és Gimes Miklós először a kivégzés helyszínén, az Új köztemetőtől nem messze, a Gyűjtőfogház udvarán voltak elföldelve. Ócska bútorokat, mindenféle limlomot hánytak az elhantolás helyére, hogy elfedjék az esetleges árulkodó nyomokat. Csak 1961. február 24-én, teljesen titokban, az éjszaka leple alatt ásták ki a már bomló tetemeket az őrség tagjai, és vitték át temetőzárás után, a kerítést kibontva, hátulról belopakodva a 301-es parcellába. Ezt, a két helyszínről vett talajminták laboratóriumi utóvizsgálatai is igazolták. Még arra is volt gondjuk, hogy igen nagy, kb. 2 méteres mélységbe kerüljenek, nem úgy, mint a többi vértanú, akik „csak” 80-90 centiméterre kerültek a föld alá. Arra is ügyeltek, hogy hamis neveket anyakönyvezzenek ezekre a sírhelyekre. Édesanyám, Nagy Erzsébet kérésére a kivégzésről készült jegyzőkönyvet is bemutatták a Legfőbb Ügyészségen.

1989. március 31-én a Nagy Imrével szomszédos sírban megtalálták Maléter Pál és Gimes Miklós tetemét is. 1989. június 16-án a kettőjük közös sírhelyébe helyezték – Nagy Imre mellé – az 56-os forradalom és szabadságharc ismeretlen mártírjainak jelképes koporsóját, a hatodikat. Itt kell az érthetőség miatt hozzáfűzni, hogy a Németh-kormányzat az exhumált 5 mártír hamvainak méltó eltemetéséhez 5 díszsírhelyet adományozott a 300-as parcellában. Édesanyám viszont ragaszkodott ahhoz, hogy apját ugyanoda, a 301-es parcellába, harcostársai közé temessék vissza, ahol eredetileg megtalálták a feltáráskor. A többi azonosított 4 mártír a 300-as parcellában, az első sorban lévő díszsírhelyeken kapott végső nyugalmat.

Visszatérve a második, Maléter Pált és Gimes Miklóst rejtő sírhely feltárásához: Maléter, a szép szál termetű katonatiszt, a Kilián laktanya legendás parancsnoka nem fért el a temetésre készített szabványládában, ezért tiszti cipős lábai keresztben voltak begyömöszölve, felette pedig Gimes Miklós maradványai. Ők ketten ugyanúgy nyugodtak 1961-ig a Gyűjtőfogház udvarán, ugyanúgy és ugyanakkor csempészték át őket a 301-esbe, mint Nagy Imrét, és ugyanúgy arccal a földnek fordítva feküdtek. Máig senki sem tudja, miféle különleges megaláztatásnak szánt rituálé volt ez. Egyek voltak a kötél általi halálban, a kivégzésük utáni szégyenteljes elbánásban, mint ahogy egyek voltak abban a nemes erkölcsi hagyatékban, amit ránk és utódainkra hagytak örökségül.

1989. április 1-én megtalálták Szilágyi József sírját is. Egy kis ovális fémlapocska volt a lábára drótozva, amelyre egy pontosan ki nem olvasható számot ütöttek. Ez valószínűleg a rabszámára utalt. Elhantolása valószínűsíthető helyét Pajcsics József a „Darázsfészek”nevű titkos dossziéban találta meg, mely a sírásók adatai alapján lépésszámban volt megadva egy kiindulóponthoz viszonyítva. Sirja semmilyen hivatalos listán nem volt megtalálható. Egy sötétkék vagy fekete nejlonszál, talán zokni maradványa volt még a lábszárcsontjainál. Méternyi föld lehetett rajta, cipőket itt nem találtak. Őt már 1958 áprilisában kivégezték, egy elkülönített perben hozott ítélettel. Nagy Imrét „megelőzve”, ő sem kért kegyelmet „Kádár-bérenc” vádlóitól. A törhetetlenül szilárd jellem megtestesítője volt mindannyiunk szemében.

1989. április 5-én – hosszabb keresés után – eljutottak Losonczy Géza tetemének maradványaihoz. Koponyájának lefűrészelt teteje egyértelműen arra utalt, hogy boncolták. Alsó és felső fogsorát (protézisét) a mellkasüregébe hajítva találták meg. Bordáin látható volt, hogy összetörték. Aligha kétséges, hogy a börtönben folytatott éhségsztrájkja miatt „foganatosított” erőszakos kényszertáplálása során még jól össze is rugdalhatták szadista fegyőrei. Vagy ki tudhatja, hogy mi történhetett még 1957. december végén? Halálának valószínűsíthető oka a „véletlenül” a tüdejébe vezetett táplálócső okozta fulladás volt. A boncolási jegyzőkönyv rövid bejegyzése szerint a halál oka: tüdőgyulladás!

És amit letartóztatásukról tudni kell

Maléter Pál honvédelmi minisztert 1956. november 3-án este a tököli szovjet bázison Szerov tábornok, a KGB vezetője tartóztatta le az aznap délelőtti parlamenti tárgyalás folytatására érkezett magyar küldöttség többi tagjával együtt.
Gimes Miklós újságírót, az Október Huszonharmadika című illegális lap szerkesztőjét 1956. december 5-én a szovjetek tartóztatták le Budapesten.
A romániai Snagovba 1956. november 22-én internált Losonczy Gézát, Nagy Imrét és Szilágyi Józsefet 1957 március-áprilisában Rajnai Sándor BM-ezredes, a román belügyi szervek közreműködésével tartóztatta le és szállítatta Budapestre – Biszku Béla belügyminiszter parancsára – a Fő utcai börtönbe.
Az 1989. június 16-i nyilvános újratemetésük és a július 6-án meghozott jogi rehabilitációjuk – minden kétséget kizáróan – igazságot szolgáltatott nekik.
Nyugodjanak békében!

Nekrológ

Hazájuk iránti végtelen hűségüknek köszönhetően ők voltak az elsők és remélhetőleg az utolsók is, akiknek hamvait nem az emigrációból (ahogy II. Rákóczi Ferencét Rodostóból, míg Kossuth Lajosét Turinból) kellett hazahozni a temetéshez illetve újratemetéshez.
Mártíromságuk csak az első magyar miniszterelnök, Gróf Batthyány Lajos és a 13 aradi vértanú halálával mérhető össze.
Nevük és személyiségük – erkölcsi magatartásuk és hazafias cselekedeteik – a 20. századi magyar történelem szimbólumává magasztosultak.

Újratemetés és rehabilitáció

1989. április 12-én az MSZMP KB zárt ülést tartott, amelyre azonban Kádárt már nem hívták meg. Grósz Károly, az akkori első titkár, tapintatos formában, ám határozottan kifejtette Kádár előtt: szeretné, ha ettől az üléstől mindenképpen távol maradna, mert előrehaladt betegségéből fakadó állapota nem teszi lehetővé számára a nyilvános szereplést. Grószéknak már kínossá kezdett válni Kádár puszta létezése is, halvány fogalmuk sem volt, mihez is kezdjenek vele. Kádár ennek ellenére – kezelőorvosa, dr. Rétsági György professzor órákig tartó győzködése után – elrohant a klinikáról, majd (szó szerint) berontott a Jászai Mari téri pártszékházba, ahol még a biztonsági őröket is leküzdve „kiverekedte” magának a megszólalás lehetőségét. Ellentmondást nem tűrve, itt mondta el nyilvánosan utolsó, igencsak zavarodott, sokszor nehezen érthető beszédét. Ebben egyszerre jelent meg és kavarodott össze 1956 és 1989, valamint korábbi politikusi élete, egyre súlyosbodó betegsége, valamint feleségével kapcsolatos visszaemlékezése. Nagy Imre nevének kimondása helyett mindig „az azóta elhunyt ember” szerepel. A magnószalagra rögzített Kádár-beszéd csak később került nyilvánosságra. 2006-ban jelent meg Kornis Mihály Kádár János utolsó beszéde című, részletes kritikai elemzést is adó, CD-melléklettel ellátott könyve. A kiadványban szerepel még Kádár Jánosné Tamáska Máriával készült interjú Kádárné balladája címmel, valamint annak a titkos magnófelvételnek a teljes és hiteles szövege, amelyet Rajk László 1949. június 7-i, Kádár és Farkas Mihály által végrehajtott vallatásakor rögzítettek.

1989 tavaszán Nagy Imre és mártírtársainak rehabilitációja már nem volt megkerülhető. 1989. április 28-án a Központi Bizottság ülésén Németh Miklós miniszterelnök, Horváth István belügyminiszter, Horn Gyula külügyminiszter, Szűrös Mátyás parlamenti elnök és Kulcsár Kálmán igazságügy-miniszter három dolog mellett álltak ki: Történjék meg az összes elítélt és a forradalom kivégzettjeinek jogi rehabilitációja; a kormány engedélyezze a temetéssel kapcsolatos tömegdemonstrációt; továbbá ne csak engedélyezze, hanem képviseltesse is magát azon.

A TIB nevében Mécs Imre tartotta a kapcsolatot a hatóságokkal, és ő tájékoztatta az Ellenzéki Kerekasztalt is. 1989. május 2-án az MSZMP Politikai Bizottsága hozzájárult ahhoz, hogy a temetés nyilvános legyen, és azt a televízió élőben közvetítse. Három héttel később, május 22-én maga Németh Miklós miniszterelnök is elfogadta a TIB feltételeit, mint mondta, „nagy szorongások és a felelősség ránk tukmálása mellett”.

1989. május 8-án az MSZMP KB egynapos zárt ülésén felmentette Kádár Jánost pártelnöki tisztségéből és központi bizottsági tagságából. 1989. május 18-án Mécs Imre az Ellenzéki Kerekasztal ülésén bejelentette, hogy a TIB megváltoztatta elképzelését, és a hozzátartozók is áldásukat adták arra, hogy a ravatalozásra a Hősök terén kerüljön sor. Elfogadták a tömegdemonstrációt, de csak a kegyeleti jelleg megőrzése mellett, valamint leszögezték, hogy ne hangozzanak el jelszavak és a résztvevők mellőzzék a transzparenseket. Magyar Bálint, Tölgyessy Péter és Mécs Imre kijelentették, hogy nem csupán a Kádár-korszak legitimációjának lebontását határozták el, hanem további céljuk – a várható tömegmegmozdulások révén – a változásért küzdő ellenzéki pártok és szervezetek jogszerű elfogadtatása is. Mindez nagyban segíthette az EKA tárgyalási pozícióit.

1989. június 8-án a TIB hozzájárult, hogy Szűrös Mátyás az Országgyűlés, Németh Miklós, Pozsgay Imre és Medgyessy Péter pedig a Minisztertanács nevében részt vegyen Nagy Imre és mártírtársai nyilvános újratemetésén. A szabadtéri ravatal díszletét Bachman Gábor és ifj. Rajk László készítették. Mellőzték a legkézenfekvőbb képi elemeket, a kegyeleti jellegnek megfelelően a nemzeti színeket, szimbólumokat is. A koporsókat a Műcsarnok lépcsőin helyezték el, hófehér háttér előtt; az oszlopokat fekete drapériával vonták be. A szónoki emelvény hajóorra emlékeztetett, árbocként azonban egy tört daru szolgált, amelyen ugyancsak fehér zászló feszült kormos szélű lyukakkal.
1989. június 16-án végre sor került Nagy Imre és mártírtársai nyilvános újratemetésére. Minderre 31 évig kellett várni. A helyszínen százezres tömeg vett részt a rendezvényen, melyet a televízió élőben közvetített.

A tulajdonképpeni szertartást pontban délben Göncz Árpád nyitotta meg. Ötperces néma emlékezés után felhangzott Nagy Imre 1956. október 30-ai rádióbeszédének néhány – a rend és nyugalom megőrzéséről szóló – mondata. Ezután hat hosszú, drámai beszéd következett: A vádlott-társ Vásárhelyi Miklós; az emigrációból 33 év után először hazatért Király Béla tábornok, az 56-os Nemzetőrség parancsnoka; az internálásból – Nagy 1953-as miniszterelnöksége alatt – szabadult, majd a forradalom után ismét börtönbe került Zimányi Tibor, a Recski Szövetség elnöke; a Nagy-Budapesti Munkástanács 1956-os elnöke, Rácz Sándor; Mécs Imre az 56-os halálraítélt; majd a magyar fiatalok nevében fellépő Orbán Viktor. (Orbán mellett Deutsch Tamás személye is szóba került.)

A 20. jubileumi évforduló alkalmából a Nagy Imre Alapítvány jubileumi albumot jelentet meg az 1989. június 16-án a Hősök terén és a 301-es parcellában elhangzott valamennyi beszéd teljes szövegével, a helyszíneken készült fényképekkel illusztrálva, a bemutatóra a Magyar Tudományos Akadémián, június15-én kerül sor. Csak néhány jellemző részletet idéznék egy-egy beszédből:

„Gyásznap a mai, amikor a nemzet önmaga elvesztett 33 évét veszi számba. Nem itt tartanánk, ha a Szovjetunió akkori vezetői nem fojtják vérbe forradalmunkat. Nem csak bűnt, óriási történelmi hibát követtek el, amikor brutálisan megakadályozták, hogy a magyar nép a saját útját járja. Kárt okoztak ezzel saját népeiknek is, hatalmas kárt. A történelem csavarmenete kiásta eltemetett igazságainkat. A mai nap a korszakváltás határköve: egy eleve rossz, a nemzet által elutasított, ránk kényszerített és minden tekintetben bukott rendszert temetünk.” (Mécs Imre)

„Nagy Imre több volt mint politikus, nagyvonalú és bölcs államférfinak bizonyult a legválságosabb órákban. Munkatársaival együttműködve, a koalíciós kormányra és a közvélemény józan többségére támaszkodva átvezette az országot a véres konfrontációból a politikai megoldás, a békés kibontakozás útjára. Történelmi küldetése teljesítésében az ország törvényes miniszterelnökének felbecsülhetetlen segítségére voltak a vele mártírhalált halt harcostársai, Gimes Miklós újságíró, Losonczy Géza államminiszter, Maléter Pál honvédelmi miniszter, Szilágyi József, a kabinetiroda vezetője, és az ismeretlen felkelők, harcosok, áldozatok ezrei, akiknek történelmi szerepére egy jelképes koporsó emlékeztet. Előttük és az 1956. november 4-i megtorlás minden áldozata előtt fejezzük most ki egy nemzet tiszteletét és háláját.” (Vásárhelyi Miklós)

„Nagy Imre már 1956 júniusában kijelentette: »Egyet nem vállalok: meggyőződésem elvtelen feladását.«  Ehhez az álláspontjához az akasztófa árnyékában is ragaszkodott, nem árulta el a nemzetet, a vértanú sorsát vállalta inkább. A gyöngeséggel vádolt Nagy Imre a szabadság eszméje rettenthetetlen hőse volt. Tanuljuk meg Nagy Imrétől az elveinkért való helytállást! Nagy Imre, Losonczy Géza, Maléter Pál, Gimes Miklós, Szilágyi József és félezer szabadságharcos most bekövetkező temetése nem zár le semmit, hanem új korszakot nyit. Most már az 1956-os forradalom és az azt követő megtorlások minden áldozatának – élőnek és holtnak, különösen a névtelen szabadságharcosoknak – meg kell adni azt, amit áldozatukkal kiérdemeltek!” (Király Béla)

„Ha Te, Nagy Imre, nem vagy, s nem veszed át a kormányt 1953-ban, akkor ma mi sem állnánk itt. Első intézkedésként megnyitottad a recski tábor kapuját, s megszüntetted a kitelepítettek kényszerlakhelyét. De ha csak ezt tetted volna, akkor sem állnánk most itt az öt és a hatodik koporsó előtt, mert Te és küzdőtársaid ennél sokkal többet tettetek. Ez a hatodik koporsó a legnagyobb. Jelképezi a kivégzett százakat, a sortüzek áldozatait, az egyes megtorló központok által – eljárás nélkül – megölteket, de még azokat az orosz kiskatonákat is, akik azért vesztették életüket, mert átálltak a forradalmunk oldalára.” (Zimányi Tibor)

„Ma, 33 évvel a magyar forradalom és 30 évvel az utolsó felelős magyar miniszterelnök kivégzése után esélyünk van arra, hogy békés úton érjük el mindazt, amit az 56-os forradalmárok véres harcokban, ha csak néhány napra is, de megszereztek a nemzet számára. Ha hiszünk a magunk erejében, képesek vagyunk véget vetni a kommunista diktatúrának, ha elég eltökéltek vagyunk, rászoríthatjuk az uralkodó pártot, hogy alávesse magát a szabad választásoknak. Ha nem tévesztjük szem elől 56 eszméit, olyan kormányt választhatunk magunknak, amely azonnali tárgyalásokat kezd az orosz csapatok kivonásának haladéktalan megkezdéséről. Ha van bennünk elég merészség, hogy mindezt akarjuk, de csak akkor, beteljesíthetjük forradalmunk akaratát.” (Orbán Viktor)

„Az 1956-os magyar forradalom bebizonyította a világnak, hogy csak egy tisztességes politika létezik, az, amely a népből magából fakad, és amelyet fel is vállal a nép. Harminckét év kellett ahhoz, hogy ezt a napot megéljük. Nemhiába imádkoztunk szerte a világon mi, magyarok, hogy megélhessük ezt a napot. Mindannyian tudjuk, hogy a magyar sorskérdést csak összefogással tudjuk megvalósítani. Ezért minden magyarnak felhívom a figyelmét: első kötelességünk, hogy fogjunk össze, és ne millió pártba osszuk el a nemzet erejét. Bízom az egyetemes magyarságban, hogy felülemelkedik az apró érdekeken, hogy megvalósítjuk a magyar társadalmat, összefogunk magyar hazánk érdekében.” (Rácz Sándor)

A koporsók mellett felváltva álltak sorfalat a kormány tagjai (személyüket a TIB is jóváhagyta), ismert ellenzéki személyek és politikusok, valamint az érintett családtagok. A szervezetek és magánszemélyek koszorúi a koporsók előtti lépcsőkön halmozódtak fel nagy mennyiségben, már túlnyomóan nemzeti színekben.

A fenti búcsúztató beszédek elhangzása után lassan és méltóságteljesen elindult a gyászmenet a hat koporsóval végső nyughelyére a 300-as és 301-es parcellákba. Az utat a budapestiek százainak tisztelgő sorfala szegélyezte. Feleségemmel és Anita lányunkkal saját Moszkvics 1500-as gépkocsinkkal követtük a koporsókat, de édesanyámék csak az osztrák tévériporterek kocsijával tudtak kijönni, mivel Daciájuk makacsul nem akart beindulni a Hősök terén.

A rákoskeresztúri köztemető 301-es parcellájában az INCONNU Csoport által készített – a televízióban lenyűgöző látványt nyújtó – kopjafaerdő fogadott minket. A hangszórókból újból elhangzott a kivégzettek neve és foglalkozása, melyet ABC sorrendben – egymást felváltva – Darvas Iván egykori 56-os elítélt, Mensáros László és Mácsai Pál olvastak fel. A hallgatóknak itt is feltűnhetett, hogy az úgynevezett Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány milyen nagy számban ítélt el és végeztetett ki (a „konszolidáció” jegyében) munkásokat és parasztokat. Nagyon megható volt Méray Tibor újságíró (a párizsi emigrációban az Irodalmi Újság főszerkesztője és kiadója, valamint a Nagy Imre élete és halála című könyv írója) búcsúztató beszéde, amelyet nagyapám, Nagy Imre sírjánál mondott el. (E beszéd megtartására Csurka István is jelentkezett, de édesanyámék Méray mellett döntöttek, a nyugati emigrációban végzett három évtizedes munkássága miatt.) Itt kell megjegyezni, hogy a gyászszertartást mindvégig az akkoriban legjobban megerősödött ellenzéki párt, az MDF rendezői biztosították. A temetés után, a koraesti órákban a Budai Vigadóban tartották a hivatalos állófogadást.

Hosszú, fáradtságos, de annál emlékezetesebb nap volt ez a családtagok számára, de az egész magyar társadalom számára is. 1989. június 16. lélektani fordulópontnak bizonyult a magyar demokratikus átalakulás menetében. György Pétert idézve: „A temetés a szabadság és önrendelkezés utópiáját fordította valósággá; az emlékezés az igazság pillanata volt. Bizonyos értelemben ez a nap volt az új élet nyitánya.” (Hozzáfűzhetjük: az újbóli feltámadásé.)
De hogyan élte meg ezt a napot Kádár János és felesége? Kornis Mihály korábban említett könyvéből ezt is megtudhatjuk. Kádárné így emlékezett vissza: „[Kádár János] A végén arról beszélt mindig, hogy ő abban nem hibás, hogy meghalt a Nagy Imre, vagyis hogy megölték,vagy mit tudom én meggyilkolták. [sic!] Kérdezte is: hát ő nem hivatalos a temetésére? Mondom: nem, mert nem kapott papírt. Azt mondja: de ma van a temetése! Hát mondom: ma van. És akkor bevitték a klinikára.” Szintén Kornis Mihály könyvéből tudhatjuk meg Kádárról a következőket: „A rendszerváltás legjobb Kádár-anekdotáját Rétsági professzortól hallottam: Már agonizálva, kórházi szobájának magányában – senki nem látogathatta – televízión nézte némán, félig fennakadt szemmel a közvetítést a Hősök teréről. Egyszer csak ismét hatalmába kerítette valami erő, kiugrott az ágyból, öltözködni kezdett, indulni akart. Riasztották a professzort, aki belépve tréfás hangon megkérdezte: Hova, hova Kádár elvtárs? Mire Kádár ezt válaszolta: Hova, hova, hát megyek az Imre temetésére! Látom, már mindenki ott van.” Egyszerre siralmas és megdöbbentő ez az amnéziás mentegetőzés, és a legkisebb felelősségérzet teljes hiánya. A fentiek ismeretében kijelenthetjük, hogy Kádárnak nincs és sohasem volt lelkiismerete, ezért nem is lehet lelkiismeret-furdalása.

Mindezek indoklására itt kell elmondanom még valamit Kádár János 1956 előtti dicstelen múltjáról. 1948. augusztus 5-én Kádárt kinevezték belügyminiszternek Rajk László helyére, akit 1949. május végén tartóztattak le. Június 7-én Farkas Mihállyal kettesben hallgatták ki Rajkot. A koncepciós per után 1949. október 15-én személyesen jelen volt Rajk László, Szőnyi Tibor és Szalai András kivégzésén. 1951. április 20-án már Kádárt tartóztatták le, december 18-án kémkedés és hazaárulás vádjával életfogytiglani börtönre ítélték, amelyet a Conti utcai Államvédelmi Börtön magánzárkájában töltött le 1954. július 22-i szabadulásáig. A Legfelsőbb Bíróság felmentette az összes vád alól és jogilag is rehabilitálták! Utóbbiak már nagyapám, Nagy Imre első miniszterelnöksége alatt történtek. Édesanyám, Nagy Erzsébet visszaemlékezésében ezeket mondta: „Egy epizódra azonban élesen emlékszem apám elbeszélése alapján: Amikor a sok-sok meghurcolt között Kádárt is kiengedték a börtönből, 1954 decemberében felkereste apámat a miniszterelnöki hivatalban és hálálkodott, mondván, hogy neki köszönheti a szabadságát. Apám pedig azzal hárította el szavait: »Ugyan János, ne köszönd, te is ugyanezt tetted volna a helyemben…«”

Jó három évtizedig a bíróságok, vagy a BM Titkos Irattárában, egyes helyeken elnöki páncélszekrényekben porosodva várták az egykori „ügyek”, hogy egy tisztább kor újraolvassa valamennyit, és az akkori elítéltek végre igazságot kapjanak. Ezek voltak azok az évtizedek, amelyekben a megtorlás elítéltjeinek családjai folytonos üldöztetésnek voltak kitéve. Rendőri felügyelet, zaklatás, a munkahely elvesztése, a munkahelyi káderlap hátrányos, sokszor súlyosan megbélyegző bejegyzései, a gyermekek továbbtanulásának lehetetlenné tétele és egyéb hátrányok beláthatatlan sora igen sok családot a társadalmi lét peremére sodort.
1989. június 9-én dr. Szijártó Károly, a Magyar Népköztársaság Legfőbb Ügyésze a Nagy Imre és társai ügyében az 1958. április 22-én (dr. Szilágyi József elkülönített perében) és a június 15-én hozott ítéletei ellen törvényességi óvást emelt. Ebben az eljárásban javasolta, hogy a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsának megtámadott ítéleteit a bíróság helyezze hatályon kívül, és az ügyben érintett elítélt személyeket a Be. 214. § (3) bekezdés a.) pontjára figyelemmel – mivel a vád tárgyává tett cselekményük nem bűncselekmény – mentse fel. A vizsgálati fogságban – máig tisztázatlan körülmények következtében – elhunyt Losonczy Gézával szemben indult nyomozást a Be. 139. § (1) bekezdés a.) pontja alapján megszüntette.

Bár a mártírok családtagjai még a június 16-i újratemetés előtt szerették volna, ha jogilag és politikailag megtörténik a kivégzettek rehabilitációja, erre csak július elején került sor. Talán nem is annyira véletlenül. A Magyar Népköztársaság Legfelsőbb Bitóságának Elnökségi Tanácsa 1989. július 6-án megtartott ülésén a Nagy Imre perben hozott ítéleteket törvénysértőnek mondta ki és hatályon kívül helyezte. A nyilvánosan megtartott felülvizsgálati tárgyaláson Nagy Imre, dr. Szilágyi József, Maléter Pál, Vásárhelyi Miklós, dr. Donáth Ferenc és dr. Jánosi Ferenc ügyének védőügyvédje dr. Dornbach Alajos, Gimes Miklós és Kopácsi Sándor ügyének védőügyvédje dr. Róth Miklós, Tildy Zoltán ügyének kirendelt védőügyvédje pedig dr. Bánáti János volt.

Kurcz Béla, az akkori Magyar Nemzet újságírója hozta nekünk a legfrissebb hírt, amit egy papírcetlin adtak körbe a hallgatóság soraiban, tudatva, hogy reggel 9 órakor meghalt Kádár János. Nemcsak fizikailag, hanem erkölcsileg is!

Édesanyám a jogi és politikai rehabilitáció kihirdetése után csak ennyit mondott: „Nagy Imre miniszterelnök Kádár Jánost magához kérette.”

*

(Amíg az egykori orosz elnök Borisz Jelcin 1992. november 22-én a magyar parlamentben nyilvánosan bocsánatot kért az 56-os véres szovjet beavatkozásért, addig a 89-es decemberi román forradalom utáni demokratikus kormányok egyike sem volt képes – az 1956. nov. 23-tól 1958 decemberéig tartott – romániai internálásunkért és a Kádár-kormány maximális kiszolgálásáért mind a mai napig ugyanezt megtenni!)

Megjegyzés
(kiegészítés a történeti kronológiához)

A Szabad Tér Kiadó 1990-ben megjelentetett El nem égetett dokumentumok I. című kötetében közreadta Kádár János egészségi állapotáról készült orvosi jelentést, amely addig „Szigorúan Titkos! 9/1989/Ig/I/Tük.” jelzet alatt volt irattározva. Ebben az 1989. április 26-án kiadott orvosi jelentésben a következők olvashatók:

„Központi Állami Kórház és Rendelőintézet (Bp. XII. Kútvölgyi u. 4.)

A mai napon megejtett alábbi összetételű, aláírók által hitelesített konzílium megállapítja, hogy Kádár János elvtársat egészségi állapota pártmunkájának ellátására alkalmatlanná teszi.

A 77. életévében lévő betegnél hosszabb korelőzménnyel idült ér-, szív-, tüdő- és keringési elváltozások állnak fenn.
A jelen állapot alapján, véleményünk szerint, ebben érdemi változás a jövőben sem várható.”

A jelentést aláíró orvosok: prof. dr. Kállay Kálmán, prof. dr. Hutás Imre, prof. dr. Kulka Frigyes, valamint prof. dr. Echhart Sándor. Ennek ismeretében határozott 1989. május 8-án az MSZMP egynapos zárt ülésén arról, hogy felmenti Kádár Jánost pártelnöki tisztségéből és központi bizottsági tagságából.

*

Ma én vagyok 62 éves, ugyanolyan idős mint 1958-ban nagyapám volt a kivégzése idején. Ha belegondolok mártiromságába – ideértve az őnála fiatalabb vértanútársait is  – férfiasan bevallom, hogy nem tudnám ezt az iszonyatos kálváriát ilyen töretlen eltökéltséggel végigjárni. Talán azzal vigasztalnám magam, hogy nem is találhatnánk ilyen embert a mai magyar  társadalomban, különösen nem a politikai elit tagjai között.

 

Vissza