Kérjük, segíts, hogy folytathassuk munkánkat!

Számlaszámunk: 11705008 – 20133762.

A támogatás bankkártyával itt lehetséges.

Nagyon köszönjük.

A régi városi polgár élete
1997 október 11. szombat, 0:00

Bácskai Vera előadása

Elhangzott a Történelemtanárok (7.) Országos Konferenciáján

Elöljáróban a címben szereplő régi városi polgár fogalmát szeretném tisztázni. A nemzet-közi és hazai társadalomtörténeti irodalom, amelynek egyik fontos tárgya a polgárosodás folyamata, a modern polgárságot – burzsoáziát –, mint osztályt elkülöníti a rendi polgárságtól, azaz azoktól a városlakóktól, akik polgárjogot nyerve személyi szabadsággal rendelkezve, kiváltságos rendet képeztek, átmenetet alkotva a nemesség és jobbágyság között. Ezt a rendi polgárságot nevezik – megkülönböztetve őket a burzsoáziától – régi polgárságnak. A korábbi irodalom eléggé élesen elválasztotta a polgárok e két rétegét. A rendi polgársággal keveset foglalkozott, mivel ennek csak kevés tagja vált a modern burzsoázia, főképp az elsősorban vizsgált vállalkozó nagypolgárság tagjává. Az volt az általános nézet, hogy a rendi polgárság utódai a modern társadalomban inkább a kispolgárság alkotóelemévé váltak. Ez kétségtelen tény, ám az újabb kutatások alapján ma már tudjuk, hogy a polgári mentalitás és értékrend tekintetében bizonyos folytonosság állapítható meg.

A rendi polgárság fogalma valóban csak a szabad városok polgárjoggal rendelkező tagjaira vonatkoztatható, s ezért nem véletlenül választottam címként a régi polgárság megjelölést. Ugyanis előadásom a 18. századi és a – forrásadottságok miatt főképpen – 19. század első felében, a reformkorban élt és tevékenykedő polgárok életével foglalkozik. Ez utóbbi korszak polgári szereplői nem szoríthatók a polgárjogúak ekkor már szűkké vált csoportjába. Két okból sem. Elsősorban azért, mert Magyarországon a város fogalma nem szűkíthető le a jogi városok, a királyi privilégiummal rendelkező szabad királyi városok körére, mivel az egyre gyarapodó, ilyen szabadságjoggal nem rendelkező – királyi, egyházi vagy világi nemesi tulajdonban levő földesúri – városok lakói (foglalkozásukat, tevékenységüket, mentalitásukat tekintve) nem különböztek a szabad királyi városokban működő társaiktól. (Sőt, vállalkozó szellemüket tekintve sokszor felül is múlták azokat, mint ezt többek között Szakály Ferenc legújabb könyve /Mezőváros és reformáció/ ékesen bizonyította.) Ezeket tehát csak rendi állásuk alapján nem rekeszthetjük ki a vizsgálandó polgárság köréből. A második ok az, hogy a vizsgált korszakban alapvetően megváltozott a szabad királyi városok társadalma és ezen belül a polgárjoggal rendelkezők szerepe, súlya, presztízse is. Mennél nagyobb a város, annál inkább érvényes ez a megállapítás.

A középkorban és a kora-újkor első századaiban a szabad királyi városokban a polgárjogúak csoportja nagyjából lefedte az önálló iparűzők és kereskedők, a házzal, földdel rendelkező tulajdonosi réteget. Annál is inkább, mert a polgárjog elnyerésének előfeltétele a legtöbb helyen az ingatlantulajdon volt: polgárjog és mesterjog vagy kereskedés nyitása összefüggött. A polgárjog megszerzését ösztönözte, hogy a városi szabadságjogok élvezői e csoportból kerültek ki. A városlakók privilégiummal nem rendelkező csoportját alkották a tulajdonnal nem rendelkező, nem önálló, alkalmazásban állók vagy alkalmi munkát végzők, a polgárjogúak arányát mindig is meghaladó csoportja.

A 19. század elejére azonban megváltozott a helyzet, különösképpen a nagyobb, jelentősebb városokban. Ekkor már a polgárjog megszerzése nem volt előfeltétele az ipar és kereskedelem folytatásának, nem jelentett különösebb gazdasági előnyöket (leginkább a bormérési jog maradt meg a régi privilégiumok közül), ugyanakkor mivel megszerzése költséges volt (nemcsak felvételi taksa és egyéb illetékek, de a polgárőrségi egyenruha készíttetése miatt is), a polgári foglalkozást űző, ingatlantulajdonos réteg jelentős része nem folyamadott elnyeréséért. Sok esetben éppen az újfajta gazdasági tevékenységet folytatók nem. Polgár és önálló, tulajdonos, vagyonos már nem voltak szinonim fogalmak. Előadásomban tehát nemcsak a klasszikus rendi polgárság, hanem a polgári foglalkozást űzők, tehát tágabb értelemben vett régi polgárság életmódját próbálom felvázolni.

Itt előre kell bocsátani, hogy a polgárjoggal bírók, vagy a polgári foglalkozást űzők jövedelmük, vagyonuk, presztízsük szempontjából rendkívül heterogén csoportot alkottak. Mint a továbbiakban kiderül, egységes polgárságról, egységes polgári kultúráról, polgári életmódról nem beszélhetünk. Hogy e különféle csoportok és rétegek hogyan alakították ki környezetüket, életüket, ez nemcsak foglalkozásuktól, képzettségüktől vagy csupán vagyoni helyzetüktől függött, de nagy szerepet játszott benne az egyes családok társadalmi aspirációja, felemelkedni vágyása, vagy csupán szinten maradási törekvése is.

Néhány szót a forrásokról, amelyek alapján betekintést nyerhetünk e korai polgárság életviszonyaiba. A tágabb értelemben vett életmódra – azaz nem csak a lakásviszonyokra, öltözködésre, ékszerekre, mindennapi szükségletekre, hanem az igényekre, mentalitásra, gondolkodásra, társas életre vonatkozóan is – felvilágosítást adó források (naplók, memoárok) stb. csak igen kevés számban maradtak fenn a vizsgált korszakból polgárok tollából. Ha igen, általában magas állású, értelmiségi hivatású rétegekből származók hagytak ilyeneket ránk igen gyér számban. (Ez is valamit elárul polgáraink mentalitásáról, íráskészségéről is, hiszen pl. Angliában már a 17. századtól kezdődően nagy gazdagságban maradtak vissza polgári visszaemlékezések, naplók, levelek, a 18. századtól pedig szinte minden kisvárosnak van saját újságja, mely beszámol a társas életről, szórakozási szokásokról, a kívánatos viselkedési szabályokról, a mindennapi életről.)

Többet tudunk azonban arról a tárgyi környezetről, amely polgárainkat körülvette: ingatlanaikról és ingóságaikról, lakásaikról, és lakberendezésükről, ruházkodásukról, ékszereikről, konyhafelszerelésükről, a szerszámokról, amelyekkel dolgoztak. Ezekről elsősorban a hagyatéki iratok: a végrendeletek és hagyatéki leltárak szolgáltatnak információkat, néhol ház- és lakásösszeírások segítik ezeknek az adatoknak a pontosítását. A végrendeletek egyébként családi kapcsolataikra is fényt vetnek, s néha – különösképpen a magasabb körökben, a későbbi nagypolgárság előfutárainak tekinthető kereskedő-bankárok és vagyonos iparosok esetében – mentalitásukról, etikájukról is valami fogódzót adnak. Itt azonban meg kell jegyezni azt, hogy a magyar városokban többnyire a polgárok vagyonosabb felső és középrétegéről maradtak fenn hagyatéki iratok, főleg azoknál a családoknál, ahol kiskorú örökösök maradtak. Akiknek nem volt vagyona, azok többnyire nem is végrendelkeztek, róluk csak véletlenszerűen – ha mindkét szülő elhalt kiskorú örökösöket hagyva hátra – maradtak fenn szórványadatok, főleg a járványok idejéből.

Idézzük fel tehát azt a világot, amelynek keretei között e polgárok éltek. Az időbeli korlát nem teszi lehetővé, hogy tágabb környezetükre – a városra, annak utcáira is kitérjek, így mondanivalómat elsősorban házaikra, lakásaikra kell korlátozni.

Házak, lakások nagysága

Köztudott, hogy a magyar városok többsége „földszintes” volt, domináltak a földszintes házak, és legfeljebb néhány emeletes fordult elő a város központjában. Még Pesten is, az ország legnagyobb városában 1832-ben az épületek 80%-a földszintes, 14% egyemeletes volt. Budán, a század elején az 1-2 emeletes épületek aránya 15% (ezeknek is a fele a Várban). A kisebb városok többségében kis földszintes, családi házakban éltek: Sopronban a 18. század végén a házakban átlag 5, Budán átlag 3,5 szoba volt. Természetesen nagy különbség mutatkozott az elsősorban polgári foglalkozású, vagyonosabbak által lakott belvárosok és az erősen falusias jellegű külvárosok között: Sopronban 7,5 szoba a külvárosi 4,4 szobás átlag ellenében, Budán 4,4 a külvárosi 2,7 szobával szemben, a Várbéli épületek átlaga 8,8 szoba. A házak zömében 1-2 lakás volt, a tulajdonoson kívül tehát többnyire még egy háztartás található bennük, de gyakori volt, hogy a háztulajdonos csupán egy szabad vagy felesleges szobáját adta bérbe. Csak a nagyobb városokban jelentek meg – főképp a 19. század elején – nagyobb, többlakásos bérpaloták és bérházak. Az előbbieket főleg az előkelőbb negyedekben emelték a reformkorban, ezekben különböző nagyságú lakások találhatók. Az alacsonyabb szinteken az utcára nyíló 4-6 szobás, néha ennél is nagyobb lakásokat többnyire a módosabbak lakták, míg a felsőbb emeleteken és az udvari traktusokban 2-3, sőt egyszobás lakások a szegényebbeknek adtak otthont. Bár kétségtelenül különböző társadalmi rétegek lakták a külváros és belváros épületeit, a lakosság elkülönülése nem volt merev: bizonyos szegényebb csoportoknak – a városon belüli közlekedés megoldatlansága miatt – munkaadóik közelében kellett élnie. Így nemcsak az egyes városrészeken belül, de a házakon belül is különböző társadalmi réteghez, vagyoni csoportokhoz tartozó családok éltek együtt. Együtt éltek, de nem keveredtek: a szerényebb, udvari lakások nem az elegáns főlépcsőn, hanem a hátsó lépcsőn voltak megközelíthetők. A kisebb házakban ez az együttélés még hangsúlyosabb volt, habár az előkelő bérpaloták lakói – a módosabbak cselédségének pletykálkodása révén (erre pl. kiváló alkalmat adott, hogy a vízellátást többnyire az udvari kutak biztosították) – sok mindent tudtak egymásról. Bérkaszárnyák ekkor még nem igen épültek, de néhány már a 18. század végén is megjelent Sopronban, Budán is: ezek több tucat egyszobás lakása elsősorban a szegényebbeknek nyújtott otthont, és többnyire nemes vagy kereskedő tulajdonosaiknak nem csekély házbérjövedelmet. A házak túlnyomó többsége tehát elég kicsi volt, és ennek megfelelően, különösen a gyorsan népesedő nagyobb városokban elég zsúfoltak. Sopronban a 18. század közepének átlagosan 16 (a belvárosban 15, a külvárosokban 15-19) személy lakott egy házban. A 19. század elején Budán, a Vár-negyedben 5, a Vízivárosban 10-11, a külvárosokban átlag 7 személy lakott egy házban. Pesten a 19. század elején a belső negyedekben 11-12, a külvárosokban 6-7 lakó jutott egy házra, az 1838. évi árvizet követő nagyszabású építkezés következtében az érték 26-29-re, illetve 10-11-re emelkedett.

A polgárság zömét kitevő kézművesek a 19. század első felében általában 1-2 szobás lakásban éltek (jó kétharmaduk egy szobásban). Jóval nagyobbak voltak a kereskedők és tisztviselők-értelmiségiek lakásai: ezek egyharmada három vagy annál is több szobás lakást lakott. A városban élő nemesség saját tulajdonú vagy bérelt lakásai (úgynevezett úri lakosztályok) 8-10 szobásak, vagy annál is nagyobbak voltak.

Lakberendezés

A lakberendezések leírásánál elsősorban a pesti hagyatéki leltárak adataira támaszkodhatom. A polgárság túlnyomó többségének lakásviszonyai, mint láttuk, elég szűkösek voltak, és csak egy – vagyonos – töredékük lakásai emlékeztethetek a múzeumokban bemutatott bidermeier polgári szobák idilli hangulatára. Az 1-2 szobás lakások (amelyek a lakások túlnyomó többségét tették ki polgári körökben is) nem tették lehetővé a szobák funkcionális megosztását, fényűző berendezését. A mezővárosokban, vagy a dominánsan agrártermelésből élő városokban – elsősorban a külvárosokban – a lakberendezés nem sokban különbözött a falusiakétól.

Ezek a lakások sem a családtagok elkülönülésére, sem a leírások vagy múzeumi kiállításokban bemutatott szalonok sugallta reprezentációra nem voltak alkalmasak: sőt, sok esetben, – amennyiben a konyhát kénytelenek voltak más családokkal megosztani, vagy még albérlőt is tartottak – még az idegenektől való elkülönülést sem tették lehetővé. Noha, mint ez a továbbiakból kiderül, a lakberendezés minősége nem csupán a vagyoni helyzettől függött, úgy tűnik, a lakások nagysága és berendezése bizonyos vagyoni határokon belül azonos volt: gazdagabb bútorzat, külön fogadószoba, a lakás reprezentativitását növelő dísztárgyak nagyobb száma általában a 20 000 forintot meghaladó vagyonnal rendelkezők lakásait jellemezte. Merev határok azonban nem határozhatók meg: a berendezés mennyiségi és minőségi szempontból jóformán semmiben nem különbözött a 2000 forintot hátrahagyó háztulajdonos ácslegény és a 800 forint vagyonnal rendelkező vincellér-lakó között. A hagyatéki iratok vizsgálata azt bizonyította, hogy az életkörülmények nem csak és nem annyira az anyagi helyzettől, mint a családfő foglalkozásától és ebből következő társadalmi státuszától, igényességétől, valamint társadalmi aspirációitól függött.

A vagyonok nagy hányadát az ingatlanok értéke tette ki, az ingóságok – bútorok, háztartási felszerelések, a ruhák és fehérneműk összértéke az összvagyonnak átlagosan mindössze 2-3%-ra rúgott. Pesten az ingóságok átlagértéke az 1840-es években 300 forint körül mozgott, de igen nagy különbség mutatkozott a különböző foglalkozáscsoportok között: az őstermelőknél az ingóságok átlagosan 40, a bérből élőknél 140, a kézműveseknél 320, a kereskedőknél 450 forint volt, a tisztviselőknél és értelmiségieknél viszont az 1000 forintot is meghaladta.

Az alacsonyabb státuszúak többnyire egyszobás lakásai csupán a legszükségesebb, többnyire kevésbé értékes, puhafából készült, többnyire festett bútorokkal voltak bebútorozva: a lakberendezés általában néhány ágyból (sok esetben jóval kevesebből, mint a család tagjainak száma) asztalból, néhány nád- vagy puhafa székből, egy szekrényből állott. Dísztárgyak nem fordultak elő (esetleg egy olajnyomat szentkép függött a falon). Kevés és általában viseletes, kopott ruha- és ágyneműt vettek leltárba, néhány ón- és faedényt a konyhában.

A jobb módú polgárok bútorai politúrozottak voltak, legalább egy részük kemény fából készült, legalább az egyik szoba falait képek, tükör és falióra díszítette (néhol kettő is). A szekrény mellett megjelenik a fiókos szekrény, a sublót, a kereskedők lakásaiban az írópult vagy írószekrényke (szekreter) is. Ezek a lakások többnyire két, néha csak egy szobából álltak, a szűk terület korlátozta a berendezési tárgyak számát. Ilyen, szinte azonos lakáskörülmények jellemezték a 62 000 forintnyi vagyonú Mayer József sertés¬kereskedő, vagy az 50 000 forintot hátrahagyó Trittner szabómester és a csupán 4000 forintot hátrahagyó Czogler Antal sertéskereskedő otthonát. Sőt, kisebb számban ugyan, de hasonló jellegű és minőségű bútorokat sorolt fel egy 400 forintot hátrahagyó szatócs egyszobás lakásáról készült leltár is. Mayer József és Trittner szabómester 1840–42-ben a tíz legnagyobb vagyont hátrahagyók közé tartozott (utóbbi 7 legényt foglalkoztatott!), vagyoni helyzetük tágasabb lakást, fényűzőbb környezetet is megengedtek volna. Nyilván igényeik voltak szerényebbek, s talán az is közrejátszott szerény körülményeiben, hogy mindkettő frissen bevándorolt volt, akik a megtelepedésüket követő első évtizedekben egzisztenciájuk megalapozását, vagyonuk értékálló ingatlanokkal való biztosítását tartották legfontosabb céljuknak.

A bidermeier polgári otthon kialakítására csak a polgárok töredékének, a háromnál több szobás lakásban élő módosabb kisebbségnek nyílott lehetősége. Ez a lakásnagyság már lehetővé tette különböző funkciójú szobák kialakítását, bár a legtöbb esetben – még a gazdagabb polgárok esetében – sem történt meg tiszta formájában: az alap berendezési tárgyak alapján meghatározható funkciójú szobákba (ebédlő, nappali/fogadószoba, dolgozószoba) is gyakran kerültek ágyak, éjjeliszekrények, sublótok és szekrények. (Megjegyzendő, hogy hasonló jelenség tapasztalható a bidermeier-kori Bécsben is. Nem is beszélve arról, hogy a már reprezentációra alkalmas /és valóban használt/ lakásokban is a hátsó vagy udvarra nyíló szobák kiselejtezett, avult bútorok raktáraivá váltak.) Mindezen zűrzavar ellenére megállapítható, hogy egy vagyonos felső réteg (jómódú, túlnyomóan többgenerációs pesti családokból származó kézművesek, nagy- és szakosodott kereskedők, s főleg az értelmiségiek és tisztviselők) lakásai nemcsak nagyságban, de berendezésüket tekintve is elütöttek az átlagos polgári szinttől. Ezekben többnyire megkülönböztethető a hálószoba, ebédlő, nappali vagy fogadószoba (ezekből néha több is előfordult), és helyenként a dolgozószoba. Ez utóbbi azonban igen ritka volt, gyakoribb, hogy a nappali/szalonban helyeztek el egy-egy íróasztalt, szekretert, írópultot.
E lakásokban, főleg a reprezentatív helyiségekben értékes keményfa és intarziás, de legalábbis politúrozott bútorok találhatók: a hálószobában (vagy háló alkovban) álló ágyak és éjjeliszekrények általában tölgy- vagy diófából készültek (a többi szobában azonban e lakásokban is gyakran akadtak puhafa ágyak), de matracot már csak ritkán említenek: derék polgáraink szalmazsákokon aludtak. A hálószobában a ruhákat, fehérneműket szekrényekben, sublódokban tárolták, előfordult itt is egy-egy asztal, vagy néhány szék, néha mosdó- vagy toalett asztal is. (A mosdóasztalok hiánya a hálószobában arra utal, hogy a tisztálkodást inkább a konyhában végezték: fürdőszoba ez időben nem fordult elő.)

Az ebédlő nem csak az étkezés, de a társas élet, családi együttlétek színtere is volt, ezt jelzi, hogy a tálalószekrényeken, a többnyire kihúzható és szintén keményfából készült ebédlőasztal és az azt körülvevő székeken kívül néha itt állt a háziasszony varróasztalkája, esetleg kártya/ vagy másfajta játékasztal is. Nem ritka az ebédlőben álló heverő vagy ágy, éjjeliszekrény (esetleg mosdóasztal) kíséretében, jelezve, hogy az ebédlő egyúttal valamelyik családtag hálóhelyéül is szolgált.

Gyerekszobát egyetlen esetben sem találtam, de még gyerekbútor (bölcső, járóka-féle, gyerekágy) is csak elvétve fordult elő.

A nappali szoba (amely inkább a fogadószobaként szolgált, hiszen a nappali funkcióját sok esetben az ebédlő tölthette be) legjellegzetesebb bútor-együttese az ülőgarnitúra volt: kanapé és 4-6 textillel vagy bőrrel bevont karos- vagy támlásszék elrendezve egy többnyire ovális asztalka körül. Fontos tartozéka volt a vitrin is: itt helyezték el (vagy pontosabban állították ki) a porcelán és ezüsttárgyakat. A nappali tartozéka volt még a tükör (ha a lakásban több volt, a legértékesebb, általában aranyozott keretbe foglalt került ide), valamint az álló vagy falióra, ritkán egy-egy csillár (többnyire azonban gyertyatartókban álló gyertyák világították meg a helyiséget). A tükör alatt kis asztalkák, trümók álltak. A falak szinte ki voltak tapétázva képekkel (egyébként a többi szobában is), egy-egy szobában a leltározók néha két tucatot is összeírtak. Többnyire szentképek, vagy történeti személyiségeket, illetve az uralkodót ábrázoló nyomatok: a keretek értéke sokszor jócskán meghaladta a képekét. (Fel is sorolják: aranyozott, fa stb.) Nagyon ritka a tájkép, vagy portré, többnyire értelmiségieknél fordul elő. E szobában állt a zongora (ha egyáltalán volt): a bidermeier polgár zeneélvezetéről alkotott elképzelések realitását megkérdőjelezi, hogy a bécsi és pesti polgárlakásokban milyen kevés helyen tartottak hangszert.

Könyveket csak igen kevés helyen írtak össze, a hangszerekhez hasonlóan főképp az értelmiségi-tisztviselő családok egy részének otthonában, vagy a dolgozószobában (ha volt) vagy a nappaliban. Függönyöket néha említenek, de szőnyeget szinte soha, ha igen, asztalterítőként. Ezzel szemben szinte minden szoba elengedhetetlen tartozéka volt a köpőcsésze (vagy több is), többnyire politúrozott fából. A legigényesebb lakókörnyezetet az értelmiségi-és hivatalnok-családok korántsem tágas, többnyire két-három szobás lakásaiban találjuk. Itt említettek egyedül pl. mahagóniból készült bútordarabokat, sok – és értékükből ítélve színvonalas – dísztárgyat. Így pl. egy pesti seborvos értékes festmény-gyűjteménnyel rendelkezett, a falakon lógó 19 kép – többnyire portrék és tájképek – összértéke 294 forintra rúgott, ami a többi lakásban összeírt 2-3 forintra értékelt képekkel összehasonlítva szokatlanul magas érték. Számba vették többnyire szakmunkákból álló könyvtárát is. Egy kamarai számvevőtiszt lakása is értékes bútorokkal volt ízlésesen berendezve, kulturális igényeit egy zongora és egy brácsa jelenléte is jelzi.

E két említett személynél elsősorban státuszukból vagy egyéni hajlamaikból következő magasabb igényeiknek és tulajdonítható az átlagosból kiemelkedő lakberendezés. Vagyoni helyzetüknek ugyanis aligha: a seborvos hagyatéka ugyanis mindössze 20 000 forintra rúgott, adósságai viszont 33 000 forintot tettek ki, a számvevőtiszt 10 000 forintos hagyatékából a tartozások kiegyenlítése után mindössze 532 forint maradt.

Konyhafelszerelés

A módosabb családok konyháiban sokkal több és nemesebb anyagból készült edényt írtak össze, mint a szegények hajlékaiban. Porcelán edény ritkán fordul elő (főleg a kávés-teáskészletek készültek porcelánból, ezeket a nappaliban, a vitrin tartozékaiként írták össze, csakúgy, mint az ezüst evőeszközöket, többnyire 3-6 kávéskanalat, néha 3-4 egyéb evőeszközt is). Az edények általában kőedények (cin is előfordul), de gyakoriak a rézüstök, rézedények, gyakran említenek kávé-, néhány helyen csokoládé-főző edényeket is. A konyha szolgált többnyire a cselédek hálóhelyéül, a leltározók itt jegyzik fel a cselédágyat. Cselédszoba csak a leggazdagabbaknál fordult elő, néha a konyha alkovszerűen elkülönített része szolgált a szolgálók hálóhelyéül. Pedig szolgálók tartása a polgárok körében elég általános volt: minden ötödik (Pesten minden második) kézműves család, csaknem minden második kereskedő, vagy értelmiségi-hivatalnok háztartás alkalmazott nőcselédet.

Ruházkodás

Sajnos a hagyatéki leltáraknak csak egy töredéke sorol fel ruhaneműket, s ott is hiányosnak tűnnek, ahol megemlítik őket. Feltehetően ezeket – és a készpénzt – vették magukhoz az örökösök, még a leltározás előtt. A kevés adat alapján megállapítható, hogy eléggé követték a bécsi divatot (a női és férfi öltözetek, anyaguk, színük eléggé megegyezik a bécsi leltárakban bővebben felsoroltakkal). Talán darabszámra kevesebb volt, mint a bécsi háztartásokban, különösen fehérneműből, bár a készlet nagysága és állapota az elhalt korától is függött: a fiatalon elhalt asszonyoknak a staffirung előírásos tucat (2 tucat) fehérneműje, asztal és ágyneműje általában megvolt, míg az idősebbeknél jóval kevesebbet jegyeztek fel, többnyire megemlítve kopott, rossz állapotukat is.

A ruhatár, csakúgy, mint a lakberendezés korántsem volt csupán az anyagi helyzet függvénye. Ezt tanúsítja az itt elhalálozott vándorló legények kis számú leltára is. Ezek – nem lévén eltartást igénylő családjuk – ruházkodás tekintetében nagyobb „fényűzést” mutattak, mint a mesterek jó része: több frakk, színes mellény, nyakkendő maradt utánuk, néha sétapálca is, és szinte elengedhetetlen tartozékként az ezüst zsebóra. Feltehető, hogy keresetük jelentős részét fordították ruházkodásukra, arra törekedtek, hogy szabad napjaikon többnek, igazi polgároknak mutassák magukat.

Hogy kinek-kinek milyen volt lakberendezése, ruhatára, ékszere és ezüstneműje tehát csak részben függött vagyoni állapotától. Természetesen bizonyos jövedelem, bizonyos vagyon nélkül csak néhány szerény bútorra és a legszükségesebb ruha- és fehérneműre telt: de egy bizonyos vagyoni szinten felül a társadalmi aspirációk, vagy a presztizs fenntartásának szükségessége határozta meg életvitelük ez oldalát. Ezt az állítást szeretném befejezésül egy vagyonos pesti polgár példájával bizonyítani.

Az 1840–42-es években Pesten a legnagyobb, 300 ezer forintos vagyont Unger Ferenc kovácsmester elhalt felesége hagyta hátra. Az Unger házaspár mindkét tagja többgenerációs vagyonos pesti család sarja volt, a városi vagyoni elit tagjainak számítottak. Felmenőik, oldalági rokonaik kereskedők, építészek voltak. A vagyon 90%-át az ingatlanok tették ki, de ingóságaik értéke is tetemes volt. Az átlagosnál több ékszer – láncok, briliánsokkal díszített és egyszerűbb fülbevalók, gyűrűk, arany- és ezüstórák és a jelentős mennyiségű ezüsttárgy értéke meghaladta a 4000 forintot. Ungerék lakásában három szobában is megtalálható a „szalongarnitúra”, az egyikben egy zongora kíséretében. Szinte minden szobában tükrök, órák, képek díszítették a falakat. Az átlagosnál nagyobb reprezentációs igény célja azonban nem a vagyon fitogtatása volt. (Ez ellentmondott volna a régi polgároknak a végrendeleteikben is gyakran megfogalmazott moráljával: a vagyont kell nagy szorgalommal, tisztes teljesítménnyel gyarapítani, és szerényebben kell élni, mint azt pénzük engedné.) Az Unger lakás a családi stratégia szerves részéül szolgált, amennyiben a házastársak által szerzett, illetve felmenőiktől örökölt vagyon az utódok társadalmi emelkedését kellett, hogy szolgálja. Az Unger család egyik fia sem folytatta az apai mesterséget, vagy választotta a kereskedői pályát. Az idősebbik katonatiszti (hadügyészi), az ifjabbik ügyvédi pályára lépett, a lányok Erkel Ferenc testvéreihez mentek férjhez.

Vissza